2023. szeptember 3. Évközi 22. vasárnap

Évközi 22. vasárnap A – Mt 16,21-27

Elfogadjuk-e életünk legnagyobb ajándékát, hogy Jézus meghív minket az ő követésére?

Jézus mindnyájunkat meghív arra, hogy kövessük Őt. A keresztény élet lényege Krisztus követése. A mai evangéliumban Jézus megfogalmazza, hogy mi az ő követésének a feltétele: „ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen!”

Önmagunk megtagadása nem azt jelenti, hogy nem szeretjük magunkat, hanem azt jelenti, hogy megtanulunk okosan, öntelenül szeretni másokat. Nemet mondunk a bűnre, kilépünk az önzés börtönéből, elindulunk Jézus felé, aztán Vele folytatjuk utunkat, hogy közben Tőle tanuljuk meg, hogyan lehet szeretni azzal a szeretettel, ahogyan Ők szeretik egymást az Atyával a Szentlélekben. Ez azt jelenti, hogy Krisztust helyezzük életünk középpontjába. Nem a magunk akaratát akarjuk megvalósítani, hanem Istenét, olyan körülmények között, abban az élethelyzetben, amelyben éppen vagyunk!

Jézus követése azt is jelenti, hogy Vele együtt felvesszük a keresztünket. Vállaljuk a próbatételeket, mindazt, ami az ő követésében nehézséget jelent. Jézus követését nem lehet vállalni kereszt nélkül. Fontos, hogy nehézségeinket mindennap meg tudjuk nevezni, aztán ezeket szeretettel vállaljuk. Ha keresztünket Jézussal együtt hordozzuk, akkor ez alkalmat ad számunkra a tisztán látásra. Megláthatjuk, hogy üdvösségünk szempontjából mi a fontos, illetve mi kevésbé fontos.

Ösztönös természetünk szerint irtózunk a szenvedéstől. Minden igyekezetünkkel arra törekszünk, hogy (amennyiben módunkban áll) kiiktassuk a szenvedést az életünkből. Vannak azonban életünkben olyan testi, lelki szenvedések, amelyeket nem tudunk, sőt, nem is lehet kikerülni. Úgy tűnik, hogy az embereknek (a nemzeteknek, sőt az egész emberiségnek) a sorsa valójában szenvedéstörténet. Igaza van Babitsnak, amikor a Jónás könyve c. költeményében azt írja, hogy: „aki nem akar szenvedni, az kétszer szenved.”

Jézus azért lett emberré, hogy saját testében győzze le a bűn következményét, a szenvedést, illetve a halált. De ahhoz, hogy legyőzhesse, szükséges volt átélnie ezeket. A Zsidókhoz írt levélben azt olvassuk, hogy Jézus „a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet” (Zsid 5,8). Aki Őt ebben meg akarja akadályozni, az számára ellenség. Ezért utasítja Pétert, amikor le akarja Őt beszélni a szenvedés vállalásáról, hogy: „Távozz tőlem, sátán!”

Akkor leszünk Krisztus követői, ha szeretettel vállaljuk az elkerülhetetlen szenvedést. Így lesz a szenvedés vállalása földi életünk legnagyobb értékévé, ugyanakkor Isten, valamint egymás iránti szeretetünk legnagyobb ajándékává, illetve bizonyítékává.

Pál apostollal együtt tartsuk mi is megtiszteltetésnek, ha részünk lehet abban, amit ő a Kolosszéban lakó híveknek írt, hogy: „Örömmel szenvedek értetek, mert testemben kiegészítem, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből Testének, az Egyháznak a javára.” (Kol 1,24)