Évközi 33. hét, hétfő – Lk 18,35-43
Szoktuk-e kérni a hit ajándékát?
A mai evangélium a jerikói vak koldus állhatatos hitét, Jézus iránti nagy bizalmát állítja elénk példaképül.
Amikor az árokparton kolduló vak meghallotta, hogy Ő jön arrafelé, azt kiáltotta, hogy: „Jézus, Dávid fia könyörülj rajtam”. Lukács evangélista leírja, hogy: „Akik elől mentek, csitították, hogy hallgasson”. Talán nemcsak amiatt, mert akadályozta őket a továbbhaladásban, hanem esetleg amiatt is, mert a Dávid fia megnevezés egyre jobban politikai színezetet kapott a zsidó közbeszédben. A Jézus előtt menetelő tanítványok tudták, hogy Ő maga kérte, hogy ne szólítsák így Őt. De a vak felismerte Jézus személyében a zsidó nép Messiását, egyben az ő személyes szabadítóját, gyógyítóját. Ezért úgy érezte, hogy nem hallgathat.
A jerikói vak tisztábban látott, mint a Jézust körülvevő tömeg, melynek tagjai azt gondolták, hogy nekik nincs semmi bajuk a látásukkal. Ő bátrabb volt náluk, mert neki nem volt vesztenivalója. Nagy nyomorúságában fontosabb volt neki az igazság kimondása, mint azoknak, akik nem merték Jézus igazi nevét kimondani. A hite indította őt arra, hogy a legnagyobb bajára (vakságára) kérjen gyógyírt Jézustól. Ezt a különleges látását a hite adta meg neki. Ezt a hitet jutalmazta meg Jézus a gyógyítással.
Ő a koldus hitének a bátor megvallását látta az ő nevének kimondásában. Ezért állt meg és hívatta a vakot. Jellemző, hogy erre már a tömeg is biztatni kezdte őt. Jézus ezekkel a szavakkal adta vissza a szeme világát: „Láss! Hited meggyógyított téged”!
Ez a csoda megváltoztatta a koldus életét. Már nem ült többé az út mellett, hogy alamizsnáért könyörögjön, hanem követte Őt, aki minden alamizsnánál értékesebbet adott neki.
Sokan nem ismerik fel, hogy vak koldusként élnek, bezárva a maguk világába, csukott szemekkel, fülekkel, bezárt szívvel, vakon és süketen. Bárcsak fölismernék, hogy életükben a legnagyobb megnyomorító erő a bűn, amely önmaga felé fordítja az embert, illetve amely a lelki szemek elől eltakarja a megbocsátó Istent!
Mindegyikünk életében eljön az a pillanat, amikor az Úr közeledik felénk. Ha nem vesszük észre, vagy nem halljuk meg a szavát, akkor életünk nagy lehetőségét szalasztjuk el. Ülhetünk tovább lelki vakságunk árokpartján, gyarlóságaink koldus-ruhájában, tehetetlenségünk némaságában életünk végéig.
Egyetlen hívő kiáltásunkra Jézus biztosan felfigyel!
Ő, aki meg tud szabadítani minket vakságunktól, időnként betér a mi utcánkba is. Ismerjük fel, halljuk meg közeledését! Assisi Szent Ferenc imájával kérjük tőle: „Ragyogd be szívünk sötétségét, és adj nekünk igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet! Érzéket és értelmet, hogy megtegyük a te szent és igaz akaratodat!”