Évközi 6. hét, szerda – Ter 8,6-13.20-22; Mk 8,22-26
Engedjük-e, hogy Jézus vezessen minket?
A vízözön leírása feltűnően hasonlít azokhoz a babiloni elbeszélésekhez, amelyek esetleg ugyanabból az árvízkatasztrófa emlékéből táplálkoznak. Ezek a leírások a vízözön okának az emberi gonoszságot tartják, amelyek maguk után vonták Isten büntetését. Ezektől eltérően a bibliai történetben Isten a vízözön után megígérte, hogy többé nem fogja sújtani a földet az emberek bűnei miatt.
Bizonyos, hogy az ember helytelen magatartásának megvannak a következményei, a természetben pedig katasztrófákat is tudnak okozni. Ezek azonban nem Isten büntetései, hanem az ember bűneinek a következményei. Az Istennel kapcsolatban élő ember minden megpróbáltatásban inkább az Isten irgalmas szeretetét fedezi föl. Tanulságos, hogy egyszer egy embert, akit nagyon sok szenvedés ért, egy bölcs rabbihoz küldtek tanácsért, akiről azt tartották, hogy őt nagyon sok megpróbáltatás ért. A rabbi azonban azzal hárította el az illető segítségkérését, hogy őt soha nem érte az Isten sújtó keze. Ő egész életében csupán Isten jóságát, áldását tapasztalta.
Látásmódunkat az Istennel való kapcsolatunk határozza meg. Rossz Isten-képünk miatt sokszor értelmezzük úgy a csapásokat, hogy azok az Isten büntetései. Ha az ember szakít Istennel, akkor megváltozik a világgal szembeni viszonya is. Az ajándékot többé már nem ajándéknak, hanem jogos tulajdonának képzeli. Azzal, hogy kiveszi az Istennel való viszonyból, nem engedi többé Isten szeretetének fényében ragyogni.
Megtérni nem azért kell, hogy ne legyenek többé természeti katasztrófák, hanem azért, hogy betöltsük azt a hivatást, amire Isten a teremtéskor rendelt, vagyis hogy az ő áldásában megmaradva kibontakozzunk.
Márk evangéliumában ez az első vakon született ember, akit Jézus csodásan meggyógyított. Ez az eset különleges olyan szempontból, hogy Jézus fokozatosan gyógyította meg, éppen azelőtt, hogy a tanítványok bepillantást nyertek Jézus titkába, vagyis hogy ő olyan Messiás, akire szenvedés vár, akit meg fognak ölni. Jézus talán azért gyógyított meg olyan sok vakot, hogy a tanítványok szeme (valamint a mi szemünk is) fokozatosan megnyíljék annak a meglátására, hogy „Krisztus értünk testet öltött, vándorlásunk társa lett”. Az Ő neve „Emmanuel” azaz velünk az Isten!
Ne engedjük, hogy megrontsa örömünket a félelem, vagy az aggodalmaskodás! Ne feledjük, hogy semmi nem választhat el minket az ő szeretetétől! Ő velünk van mindig, mindenütt, minden élethelyzetben. Ne hordjuk össze a ránk váró nehézségeket egy nagy rakás kőhalommá, vagy heggyé, amely azzal fenyeget, hogy agyontemet minket. Ezek a nehézségek, z akadályok az úton Jézus kezét fogva kikerülhetőek, vagy megmászhatóak, sőt esetleg csupán a mi rémálmaink szülöttei.
Bízzunk Jézus szeretetében, aki nemcsak ebben a földi életünkben, hanem halálunk pillanatában, valamint az örök életben is velünk akar lenni!