Évközi 6. hét, csütörtök – Mk 8,27-33
Milyen lelkülettel vállaljuk a keresztünket?
Jézus a mai evangéliumban kérdezi, hogy általában kinek tarják őt az emberek, illetve a tanítványai. Más evangéliumokból tudjuk, hogy Jézus megdicsérte Pétert a válaszáért. „Ettől kezdve arra oktatta őket, hogy „az Emberfiának sokat kell szenvednie, … elvetik és megölik, de harmadnapra föltámad.” „Péter ekkor félrevonta félre vonta Jézust és szemrehányást tett neki”. Emiatt Jézus keményen helyreutasította: „Távozz tőlem, sátán, mert emberi módon gondolkodol, és nem Isten tervei szerint.”
Nekünk sem elég fölismernünk Jézusban a Messiást, valamint az ő Egyházában Isten igaz Egyházát. Jézus minket is arra akar oktatni, hogy szenvedés, valamint halál nélkül nincs föltámadás. Mi sem értjük, hogy miért van ez így, de higgyük el, hogy mögötte nem az Atya kegyetlensége van. Mert az Atya végtelenül szereti az ő egyetlen Fiát. De úgy tűnik, hogy nem maradt más mód arra, hogy Isten megmutassa irántunk való végtelenül irgalmas szeretetét. Különben az Atya biztosan azt a lehetőséget választotta volna.
Azt is érdemes tudnunk, hogy Krisztus kereszthalála nemcsak egy valaha megtörtént, valóban világfordító esemény volt, amelynek ma már a hasznát takaríthatjuk be, hanem ma is érvényes. Nem lehet róla múlt időben beszélni, mert jelen, illetve jövő idő.
Jézus tanítása örömhír (evangélium), de a keresztény hit nem hurráoptimizmus. Nem spekulálhatunk arra, hogy nekünk talán kevés jut a szenvedésből, amit jobb messziről tisztelni, mint vállalni. Természetesen nem szükséges tolakodnunk sem keresztek után. De számíthatunk rá, illetve csöndben készülhetünk arra, hogy életünkben lesznek nehéz helyzetek, kilátástalannak, sőt elviselhetetlennek tűnő megpróbáltatások, amiket nem mi kerestünk, de amelyekben szükséges hűségesen helyt állnunk. Nem szükséges ahhoz világpusztító katasztrófa, hogy az Egyház vagy az emberiség közös keresztje egyszer-egyszer majdnem elbírhatatlan súllyal éppen a mi vállunkra nehezedjék.
Azonban sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Jézus nemcsak a szükségképpen bekövetkező szenvedéséről, valamint a haláláról beszélt, hanem azt is megmondta, hogy harmadnapra föltámad. Erről a tanítványoknak sikerült megfeledkezniük. Ez akkor sem jutott a tanítványok eszébe, amikor Jézus az iszonyú kínjai után végül meghalt, hanem még húsvétvasárnap reggel sem, amikor az asszonyok nem találták őt a sírban. Sőt, amikor a föltámadása után Jézus megjelent nekik, akkor is bizonygatnia kellett, hogy ő nem kísértet, hanem valóban feltámadt.
Szent Pál írta a korintusi híveknek (1Kor 15,14): „Ha Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi hitünknek”. De akkor nem lenne értelme a hűséges, áldozatos szeretetben való kitartásnak sem. Mi viszont nem feledjük, hogy mit mondott Jézus az utolsó vacsorán: „Ti kitartottatok velem megpróbáltatásaimban, ezért nektek adom az Országot, mint ahogy Atyám nekem adta, hogy majd asztalomnál egyetek és igyatok országomban.” (Lk 22,28)