Évközi 19. hét, kedd – Mt 18,1-5. 10. 12-14
Tudjuk-e, hogy mik a feltételei az Isten országába való bejutásnak, valamint igyekszünk-e azokat teljesíteni?
Az ember alapvető igénye a nagyság, illetve a sikeres élet utáni vágy. Jellemző, hogy a tanítványok még az Isten országát is úgy képzelték el, hogy ott is vannak kisebb, illetve nagyobb méltóságok. Ezért tették fel így a kérdést, hogy: „Ki a legnagyobb a mennyek országában?” (Máténál a mennyek országa megfelel Lukácsnál az Isten országának = Isten uraságának, Isten uralmának.)
Jézus első mondata nem a nagyságra vonatkozó kérdésre válaszol. Szerinte a bejutás egyik feltétele: „Ha nem változtok meg és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be (!) a mennyek országába.” Tehát nem az a fontos, hogy azok között, akik már benn vannak, ki a legnagyobb, hanem az a fontos, hogy egyáltalán bejussunk a mennyek országába. Ehhez pedig szükséges megváltozni, újjá születni, gyermekké lenni. Az öreg Nikodémusnak mondta Jézus, hogy „Aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” (Jn 3,13). Tehát olyanná szükséges válni, mint a gyermek, aki örül annak, hogy ott lehet a többiek között.
Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy hol a helyünk a jó pásztorról szóló példabeszédben. Ha úgy gondoljuk, hogy mi az igazak közé tartozunk, akkor a gyengék iránt is szükséges felelősséget éreznünk, illetve nem szabad fölháborodnunk, méltatlankodnunk amiatt, hogy hűséges helytállásunkért nem kapunk elismerést. Pál apostol írja, hogy „Nekünk erőseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát” (Róm 15,1).
Vigyázzunk, mert ha ítéletet mondunk a tévelygő (az elkóborló, elcsatangoló, a rossz úton járó, az eltévedt) bárányok fölött, akkor éppen ezzel az ítélkezéssel rekesztjük ki magunkat az Isten országából!
A hívő közösség összetartása meg tudja menteni a gyengéket, valamint a tévelygőket is. Azok szorulnak nagyobb gondoskodásra, akik jobban ki vannak téve a veszélynek. A gondosság, illetve a gyöngédség a gondviselésre szorulók iránt mindenkinek kötelessége, nem csupán a pásztoroknak, hanem a rájuk bízottaknak egyaránt.
Ha pedig hajlandók vagyunk felismerni, hogy esetleg a tévelygő bárányok közé tartozunk, akkor engedjük, hogy Jézus megtaláljon, valamint visszavezessen minket a Benne hívők közösségébe! Mert Isten nem hagyja elveszni a bűnöst! Azért keresi meg, hogy (ha a bűnös engedi, akkor) visszahozza, úgy, hogy közben meg is gyógyítja, sőt újjá teremti.
Sohase feledjük, hogy Jézus számon tart minket, valamint mindig velünk akar lenni, a mindennapos bajlódásunkban, bukdácsolásunkban, az esetleges vergődésünkben is! Sőt talán akkor van hozzánk legközelebb, amikor a legelhagyatottabbnak, illetve a legreménytelenebbnek érezzük a helyzetünket.