Évközi 19. hét, csütörtök – Mt 18,21-19,1
Miért szükséges megbocsátunk akkor is, ha nem kérnek tőlünk bocsánatot?
Jézus szerint azért szükséges mindig megbocsátanunk az ellenünk vétő testvérnek, mert mi is Isten bocsánatára szorulunk. Hiszen a „Király” a kereszt trónjáról nekünk is megbocsátotta halálos bűneinket. Isten irgalma nagyobb az ő igazságosságánál, valamint nagyobb a mi bűneinknél. De Ő a mi bűneinknek a megbocsátásakor figyelembe veszi, hogy mi megbocsátottunk-e. Ezt mi magunk kérjük tőle az Úr imájában: „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!”
Jézus példabeszédében a tízezer talentum, valamint a száz dénár között összemérhetetlenül nagy a különbség. Ilyen az Isten elleni, illetve a felebarát elleni vétség különbsége. Ha Isten megbocsátja azt, amit végtelen fölsége ellen vétettünk, akkor nekünk is szükséges megbocsátanunk azt, amit az emberek ellenünk vétettek.
A megbocsátásnak nem lehet határt szabni. A „hetvenszer hétszer” kifejezés nem azt jelenti, hogy számoljuk a megbocsátásainkat, a négyszázkilencvenedik után pedig már nem szükséges többször megbocsátanunk. Ezt mindig szükséges megtennünk!
A szívtelen szolgát gonosznak nevezi a király, ez pedig a sátán jelzője. A bocsánat megtagadása sátáni gonoszság, főleg akkor, ha az illetőnek előzőleg megbocsátottak. Az ilyen szolga büntetése az örök kárhozat, de az ilyen ember már itt a földön is a harag torzító, meg nem szűnő kínjai között él.
Ha valaki bűnt követ el ellenünk, attól elvárjuk, hogy bocsánatot kérjen, valamint tegye jóvá a vétkét. Ha ezt az illető nem teszi meg, akkor úgy gondoljuk, hogy neki nem szükséges megbocsátanunk. De ez nem így van! Mindig legyünk készen a megbocsátásra! Ne engedjük, hogy a harag mérge emésszen, romboljon minket. Paolai Szent Ferenc írta: „Úgy bocsássatok meg kölcsönösen egymásnak, hogy később a sérelmet soha fel ne rójátok! A sérelemre való visszaemlékezés ugyanis a lélekbe szúrt mérges tövis, a harag továbbszövése, a bűn megőrzése, soha el nem alvó gonoszság, mindennapi halál.”
Ha az ellenünk vétő testvéreink nem kérnek tőlünk bocsánatot, akkor csupán szánakozhatunk rajtuk. Mert ezzel egyrészt saját maguk vesztét okozzák, másrészt pedig nem tudjuk közölni velük, hogy nem haragszunk, hanem megbocsátunk. Szent Ferenc atyánk írta a Regulánkban: „Óvakodjunk, hogy mások bűne miatt meg ne haragudjunk és fel ne háborodjunk, mert a harag és a felindulás lerontja a szeretetet a testvérek között.”
Engedjük, hogy Isten irgalmának megtapasztalása alakítson át minket, annyira, hogy „szívből” meg tudjunk bocsátani. A megbocsátásnak ez a kötelessége abból ered, hogy van Mennyei Atyánk, akire szükséges hasonlítanunk, mi pedig egymásnak testvérei vagyunk.
Törekedjünk arra, hogy mindig kedves gyermekei legyünk a Mennyei Atyának, valamint jó testvérei Jézusnak, illetve egymásnak!