Szerda húsvét hetében – Lk 24,13-35
Mi akadályozhatja, illetve mi segítheti, hogy személyes tapasztalatunk legyen Jézusról?
„A hit… a nem látható dolgok bizonyítéka” (Zsid 11,1). Ingatag és gyenge az a hit, amelynek csupán mások tanúságtétele az alapja. Ezért szükséges, hogy személyes tapasztalatot szerezzünk Jézus Krisztus feltámadásáról. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi akadályozta, illetve mi segítette Jézus felismerésében azokat, akik halála előtt közeli ismerősei voltak. Az is tanulságos, hogy Ő milyen jeleket használt annak érdekében, hogy felismerjék Őt.
Jézus személyes megtapasztalásában nagy akadályt jelentenek a lelkünkben eluralkodó negatív érzelmek. Mária Magdolnát a gyásza miatti szomorúsága, az ebből fakadó magába fordulása akadályozta. Akkor tudta felismerni a feltámadt Urat, amikor a saját nevét hallotta, ahogyan Jézus szokta a nevén szólítani.
A mai evangélium szerint az emmauszi tanítványok szívét is elborította a kiábrándultság, sőt a csalódottság, a becsapottság érzése, amikor Jeruzsálemből Emmausz felé bandukoltak. Maguk mögött akartak hagyni mindent, beleértve a tanítványok közösségét is. Az asszonyok tanúságtétele nem volt számukra elegendő ahhoz, hogy hit ébredjen bennük. Szerencséjükre az ő elkeseredettségük és magukba fordulásuk nem volt annyira mély, mint Mária Magdolnáé, aki egyedül ment Jézus sírjához. Mivel ők ketten voltak, így nyitottabbak voltak egymás iránt, valamint befogadóbbak tudtak lenni az idegennek hitt Jézus felé is.
Segítségükre volt Jézus, amikor úgy tett, mintha Ő lenne „az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott”. Érvelésére lángolt ugyan a szívük, de még mindig nem ismerték fel Őt.
A két tanítvány számára a kenyértörés volt az a végső jel, amely felnyitotta szemüket, hogy felismerjék az addig ismeretlennek tűnő vándorban Jézust. Ez a felismerés azonnal megváltoztatta őket. Minden világossá vált számukra, amit korábban nem értettek.
Előzőleg Jézust annak ürügyén marasztalták, hogy: „lemenőben már a nap”. Ezt azért is mondhatták, mert naplemente után nem volt tanácsos úton lenni az útonállók miatt. De miután eltöltötte őket is a küldetéstudat, mint az asszonyokat, már nem féltek amiatt, hogy beesteledett. Azonnal útra keltek. Érezték, hogy nem hallgathatnak a velük történtekről, hanem szükséges megosztani a többi tanítvánnyal is azt az örömhírt, hogy együtt voltak a feltámadt Úrral.
Jézus tud a mi küzdelmeinkről, a lelkünkben kavargó minden érzésünkről. Ezzel együtt szükségünk van arra, hogy mondjuk el Neki mindazt, ami bennünk van, mint ahogy az emmauszi tanítványok is tették, mert így tud megvigasztalni minket. A mi szívünk is lángolni fog, amikor hittel fogadjuk az ő tanítását. Amikor pedig a szentmisében hittel vesszük magunkhoz az ő feltámadott testét, akkor megtapasztalhatjuk, hogy Ő „valóban feltámadt”.