Évközi 7. hét, szerda – Jak 4,13b-17; Mk 9,38-40
Nem vagyunk-e irigyek vagy türelmetlenek másokkal szemben? Igyekszünk-e tudatosan tenni a jót?
Egyesek szerint az apostolok az irigység miatt tiltották meg a Jézus nevében végzett ördögűzést annak az embernek, aki nem csatlakozott hozzájuk.
Az irigység nem más, mint hajlandóság a mások javán (sőt, mások erényén!) való elszomorodásra, amennyiben azt úgy fogjuk fel, mint a magunk fölényének csorbulását. 
Az irigység karöltve jár együtt a kevélységgel, amely nem tűr sem vetélytársat, sem magánál különbet. Ezért az irigy embert szomorúság tölti el, ha látja, hogy a másiknak sikerül valami. Az ilyen embernek még az is rosszul esik, ha mást dicsérnek. Ilyenkor igyekszik lekicsinyíteni a másik dicséretének az értékét.
Megdöbbentő megfigyelés, hogy az irigység azokat is megkörnyékezi, akik szenteknek gondolják magukat. Tanulságos, hogy amikor a csíksomlyói betlehemes játékokban az ördögök különböző rontásokat szórnak az emberekre, hogy megakadályozzák a megszületett Krisztus befogadását, többek között azt mondják, hogy: „az irigység lelke szálljon a szentekre!”
Érdemes megjegyezni a mai szentlecke utolsó mondatát: „Aki… tudna jót tenni, és nem teszi, az vétkezik”. Egyesek véleménye szerint a jó tudatos elmulasztásával elkövetett hibák jobban terhelik életünk mérlegét, mint azok, amiket tudatosan elkövettünk. Pedig hogy melyik oldalra kerülünk az örök életben, ez attól függ, hogy földi életünkben tudatosan tettük-e a jót. A hívő ember teszi a jót, de nem a teljesítményekre büszke ember görcsös akarásával, hanem könnyedséggel, szinte önfeledten, mindig az Istenre figyelve.
Tehát jótetteinket nem véletlenül, alkalomszerűen tesszük, hanem tudatosan. Az üdvösséget Isten irgalmas szeretetéből kapjuk ajándékba, nem pedig érdemeinkért. De az Istenre való hagyatkozás mellett a magunk igyekezetére is szükség van, a tervezéstől kezdve egészen a megvalósításig.
Ha hiszünk az örök életben, akkor az örökkévalóság fényében (latinul: sub specie aeternitatis), az örökkévalóság hitében tesszük. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem feledkezünk meg arról, hogy földi életünk: „A párához hasonlít, amely rövid ideig látszik, azután elenyészik”. Másrészt viszont a földi élet romlandósága nem bénít meg minket. Sőt, az örökkévalóság ténye cselekvésre ösztönöz.
Minden kínálkozó alkalmat ragadjunk meg, hogy jót tegyünk, anélkül hogy ezekkel dicsekednénk, hiszen ez a feladatunk!
Kérjük a Szentlelket, hogy segítsen kialakítani magunkban Krisztus lelkületét (az ő szemléletmódját, valamint magatartását), hogy úgy járjunk-keljünk a világban, ahogyan Ő körüljárt és jót tett (vö. ApCsel 10,38). Tegyük a jót „amíg nappal van” (Jn 9,4), hogy amikor itt a földön elsötétül szemünk világa, részünk lehessen az örök világosságban.