December 23. – Lk 1,57-66
Betölt-e már minket az Isten irgalmas szeretete miatti öröm?
Adventi időszakunk végén visszaemlékezünk a Jézus születése előtti pár hónap történéseire. Keresztelő János, majd Jézus születésének meghirdetése után az ígéretek beteljesülésének az elbeszélése következik.
A névadás a mai gyakorlat szerint is az apa, illetve az anya joga. A zsidó hagyomány szerint az elsőszülött gyermek általában az apai nagyapa nevét szokta kapni. Ennek alapján a jelenlévők úgy gondolták, hogy a Zakariás nevet adják az újszülöttnek. A szülőknek azonban nem a hagyomány, hanem Isten akarata volt a fontos.
Ezért mind Erzsébet, mind Zakariás a János nevet akarta adni a gyermeknek. Így rendelkezett az angyal, a szülők pedig hűségesnek bizonyultak az angyali szózathoz, vagyis Isten akaratához.
A névadási hagyomány megszakítása előrevetítette, hogy a gyermek személyével valami új kezdődik el. Isten különleges feladatra választotta ki az újszülött gyermeket. Ő már nem a múlthoz, a korábbi időkhöz kötődik, hanem ahhoz az új korszakhoz, amely a Messiás jövetelével veszi kezdetét. Felnőttként ennek az új korszaknak a kezdetét kezdi hirdetni a nép körében.
János neve héberül Jechonan. A név azt jelenti, hogy Isten irgalmas, kegyelmes. Isten irgalma nyilvánult meg abban, hogy előlegezte jótéteményeit. A Megváltót ajándékba kaptuk, nem mi érdemeltük ki. Isten a tévelygéseink ellenére is elküldte a Fiát.
Mivel Keresztelő János születésével beteljesedett a Zakariásnak adott jövendölés, ezért nem volt már szüksége Zakariásnak a jelre. Hűsége elnyerte jutalmát, megszűnt hitetlenségének a következménye, visszanyerte a hangját. De nem az volt az első dolga, hogy magyarázattal szolgáljon a név körül támadt vitában, hanem az, hogy dicsőítse Istent a történtek miatt.
Amikor Erzsébet „szomszédjai és rokonai meghallották, hogy milyen irgalmas volt hozzá az Úr, és együtt örült vele mindenki”. Jézus születésekor is megfigyelhetjük, hogy akik felismerték, hogy Isten irgalma milyen nagy ajándékot adott az embernek, azokat mind eltöltötte az öröm. Ez velünk se legyen másképpen!
A mi örömünk oka az, hogy mivel Isten Igéje emberré (ez által a mi testvérünkké) lett, ezért mi Isten gyermekei lehetünk. János evangélista írta evangéliumának bevezetőjében: „akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek” (Jn 1,12).
Sok okunk lehetne rá, hogy haragudjunk erre vagy arra az emberre. Sőt, még arra is találhatnánk okot, hogy gyűlöljünk másokat. Vegyük észre a csapdákat! Ne engedjük, hogy Isten gyermekeinek örömét bárki elvegye tőlünk! Isten az ő irgalmas szeretetéből elfogad gyermekeinek minket. Akarjunk Isten gyermekei lenni! Engedjük, hogy Isten irgalmas szeretetének öröme eltöltsön minket! Minden embertársunk iránt irgalmas testvéri szeretettel viseltessünk!