Csütörtök Húsvét hetében – Lk 24,35-48
Vajon békés és békességszerző emberek vagyunk-e?
Amikor Jézus a feltámadása után megjelent tanítványainak, mindig úgy köszöntötte őket, mint a mai evangéliumban: „Békesség nektek”. Búcsúbeszédében is ezt ígérte, és minden szentmisében idézzük: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek” (Jn 14,27).
Jézus halálakor nagy zavar keletkezett a tanítványokban. Teljesen megbénította őket a félelem, sőt a rettegés. Megbénította emlékezetüket, megfeledkeztek arról, hogy Jézus nemcsak a halálát, hanem a föltámadását is megjövendölte. Elveszítették cselekvőképességüket, valamint bénultságuk gátolta őket Jézus felismerésében is.
Amikor Jézus a „Békesség nektek” köszöntéssel belépett tanítványaihoz, „ijedtükben és félelmükben azt vélték, hogy szellemet látnak”. Megkérdezte őket: „Miért ijedtetek meg…?” Amikor megmutatta nekik sebeit, nem vádolni akarta őket, hanem irántunk való szeretetének bizonyítékait tárta fel, mint drágán megszerzett ékszereit, amelyekhez még feltámadott testében is ragaszkodott. Ezzel egyben személyazonosságát is igazolta, hogy Ő ugyanaz a Jézus, aki szeretetből szenvedett, illetve meghalt értünk. Jézus mindenkinek szóló, örök érvényű üzenete az, hogy szeret minket.
Amikor pedig a félelem örömbe csapott át, az apostolok akkor sem merték elhinni, hogy Jézus ugyanaz maradt, és ugyanúgy szereti őket. Nem elégséges az érzelmi felindulásból született öröm.
Egyedül Krisztus tud tartós békét adni nekünk. Nélküle nincs béke. Ha készek vagyunk beengedni Krisztust a világunkba (személyes, illetve közösségi életünkbe), akkor részünk lesz a békességben, vagyis a teljes élet ajándékában. Aki nem fogadja be Őt, annak nem csupán a szívében lakik békétlenség, hanem az ilyen ember békétlenséget, megoszlást idéz elő a környezetében is.
A félelem, valamint a szorongás nem egyszerűen Isten jelenlétének felismerését akadályozza, hanem képtelenné tesz minket Isten szolgálatára is. Emlékezzünk arra a szolgára, aki félt az urától, ezért nem használta fel a kereskedésre kapott vagyont, hanem „elrejtette urának pénzét” (Mt 25,18).
A békesség olyan nyugalom, amelyben érezzük, hogy Isten jelen van bennünk, mi pedig együttműködünk Vele. Krisztus nem pusztán helyreállítja az Istennel, illetve az egymással megromlott békét, hanem küldetést is ad, hogy adjuk tovább az ő békéjét mindazoknak, akik befogadják. Ha már ketten vagy hárman együtt vagyunk, akkor az ő jelenléte annyira megerősödik bennünk, hogy hatékony tanúságot tudunk tenni Róla a világban.
Jézus emlékezteti apostolait, hogy az ő „nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve” (Lk 24,47). Ezt a parancsot adja nekik majd utolsó megjelenése, mennybemenetele alkalmával is. Addig többször is megjelenik nekik, hogy megnyissa értelmüket, hogy megértsék azt, hogy a Messiásnak „ezeket kellett elszenvednie…, hogy bemehessen dicsőségébe” (Lk 24,26).