Évközi 19. hét, kedd – Mt 18,1-5. 10. 12-14
Tudjuk-e, hogy mik a feltételei az Isten országába való bejutásnak, valamint igyekszünk-e azokat teljesíteni?
A nagyság, illetve a sikeres élet utáni vágy alapvető igénye az embernek. Jellemző, hogy a tanítványok még az Isten országát is úgy képzelték el, hogy ott is vannak kisebb, illetve nagyobb méltóságok. Ezért tették fel így a kérdést, hogy: „Ki a legnagyobb a mennyek országában?” (Máténál a mennyek országa megfelel Lukácsnál az Isten országának = Isten uraságának, Isten uralmának.)
Jézus első mondata nem a nagyságra vonatkozó kérdésre válaszol. Szerinte a bejutás egyik feltétele: „Ha nem változtok meg és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be (!) a mennyek országába.” 
Tehát nem az a fontos, hogy azok között, akik már benn vannak, ki a legnagyobb, hanem az a fontos, hogy egyáltalán bejussunk a mennyek országába. Ehhez pedig szükséges megváltozni, újjá születni, gyermekké lenni. Az öreg Nikodémusnak mondta Jézus (Jn 3,3): „Aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” Tehát olyanná szükséges válni, mint a gyermek, aki örül annak, hogy ott lehet a többiek között.
Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy hol a helyünk a jó pásztorról szóló példabeszédben. Ha úgy gondoljuk, hogy mi az igazak közé tartozunk, akkor a gyengék iránt is szükséges felelősséget éreznünk, illetve nem szabad fölháborodnunk, illetve méltatlankodnunk amiatt, hogy hűséges helytállásunkért nem kapunk elismerést. Pál apostol írja, hogy „Nekünk erőseknek az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát” (Róm 15,1).
Vigyázzunk, mert ha ítéletet mondunk a tévelygő (az elkóborló, elcsatangoló, a rossz úton járó, az eltévedt) bárányok fölött, akkor éppen ezzel az ítélkezéssel rekesztjük ki magunkat az Isten országából.
A hívő közösség összetartása meg tudja menteni a gyengéket, valamint a tévelygőket is. Azok szorulnak nagyobb gondoskodásra, akik jobban ki vannak téve a veszélynek. A gondosság, illetve a gyöngédség a gondviselésre szorulók iránt mindenkinek kötelessége, a pásztoroknak, valamint a rájuk bízottaknak egyaránt.
Ha pedig hajlandók vagyunk felismerni, hogy esetleg a tévelygő bárányok közé tartozunk, akkor engedjük, hogy Jézus megtaláljon, valamint visszavezessen minket a Benne hívők közösségébe! Mert Isten nem hagyja elveszni a bűnöst; azért keresi meg, hogy (ha a bűnös engedi, akkor) visszahozza, úgy, hogy közben meg is gyógyítja, sőt újjá teremti.
Sohase feledjük, hogy Jézus számon tart minket, valamint mindig velünk akar lenni, a mindennapos bajlódásunkban, bukdácsolásunkban, az esetleges vergődésünkben is! Sőt talán akkor van hozzánk legközelebb, amikor a legelhagyatottabbnak, illetve a legreménytelenebbnek érezzük a helyzetünket.