Évközi 20. hét, csütörtök – Mt 22, 1-14
Komolyan vesszük-e Istennek az üdvösségre szóló meghívását?
A hitetlen embert (vagy a hitében gyönge, tudatlan embert) irritálja, vagy ellenállásra, sőt lázadásra készteti, hogy Isten a világmindenség Ura, mi pedig mindnyájan szolgák vagyunk. Mindnyájunknak szükséges Neki engedelmeskednünk az ő akaratának végrehajtásában. Sőt, Isten beleszól a mi legszemélyesebb életünkbe.
Időnként szükséges elgondolkodnunk azon, hogy mi az Isten akarata. Az, hogy minden ember üdvözüljön. De mit jelent üdvözülni? Istennel együtt lenni, sőt Istenben lenni, személyesen, vagyis vele a legszemélyesebb, a legbensőségesebb kapcsolatra lépni. Erre teremtette Isten az embert, szeretetből szeretetre, vagyis boldogságra. Ahogyan Szent Ágoston fogalmazta: „Magadnak teremtettél minket, Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, amíg benned meg nem nyugszik.”
„Minden ember boldog akar lenni”, de a boldogságot sokszor máshol, másban keressük. Pedig csak az ad boldogságot, ha befogadjuk az Istent. Ettől volt boldog Mária. Nagyboldogasszonykor azt ünnepeltük, hogy őt az égben is teljesen betöltötte az Isten.
Ma valójában két példabeszédet hallottunk.
Az első példabeszéd arról szól, hogy az Atya elküldte Fiát, aki őrömmel vállalta az emberiség megváltását, mint ahogyan egy menyegzős lakomára készül a vőlegény. Erre a lakomára elsősorban a zsidók voltak hivatalosaknak. De ha nem jönnek, a lakodalmas ház akkor is megtelik. Isten a pogányokból is tud Egyházat alapítani.
A menyegzős ruha nélküli ember sorsa már egy másik példabeszéd. A hangsúly azon van, hogy aki meghívást kap, az a kegyelmet is megkapja hozzá. (Tudjuk, hogy minden ember meghívást kapott.) De azt is szükséges tudnunk, hogy a meghívás elfogadása kötelezettségekkel jár, egészen addig, hogy az ítéleten jogosan követeli meg az Isten az érdemeket.
De az ószövetségi olvasmányban már Ezekiel prófétával is megüzente az Isten, hogy az újjáteremtést maga az Isten végzi. Ennek egyik helye a szentmise. A szentmise is az ünnepi lakoma része, amelyre hív minket az Isten.
Fontosnak tartjuk-e, hogy eleget tegyünk az ünnepi lakomára szóló meghívásnak, amelyre Isten hív?
Milyen indokokkal szoktuk visszautasítani a meghívást? (Nem érek rá, nincs időm, nem alkalmas, vendégek jönnek, takarítanom kell, vásárolnom kell, más társaságba megyek, oda ajándék, smink kell, stb.?).
Aztán, ha mégis elfogadjuk a meghívást, Elfogadjuk-e vele együtt az ünneplő ruhát is, amelyet szintén maga az Isten készít? Erényeink, valamint a hibáink a mi ruhánk. Nekünk csak őszinte bűnbánatra van szükségünk. Erre minden szentmise elején is lehetőség nyílik.
Fogadjuk el Istentől a felajánlott boldogságot, amely minden vágyunkat kielégíti, a mindennél többet érő kincset!