Évközi 20. hét, péntek – Mt 22,34-40
Milyen érzelmek, indulatok, illetve vágyak töltik be szívünket?
Nehéz hiteles mércét adni annak megállapításához, hogy kinek mennyire értékes a személyisége. Sokatmondó, hogy kinek milyen az értékrendje, szabályrendszere, illetve hogy van-e neki egyáltalán ilyen.
A görögök már Jézus korában büszkék voltak az erkölcsi alapelveikre, amelyekből a többi erkölcsi szabályt levezették. Azok a zsidó írástudók is ilyen szabályrendszer megalkotására törekedtek akkoriban, akik az ószövetségi Szentírásban 248 pozitív parancsot tartottak számon (szerintük ennyi csontja van az embernek), 
illetve 365 tilalmat (ennyi nap van egy évben), ez összesen 613. Ezekkel a számokkal azt akarták kifejezni, hogy az Istentől kapott parancsokat (szabályokat) az ember minden képességével (minden porcikájával), minden időben (az év minden napján) tartsa meg. De hogy melyik parancs mennyire fontos, ennek eldöntésébe akarták Jézust belevonni.
Jézus két alapvető parancsot emelt ki, amelyek az embernek az Istenhez, valamint az embertársaihoz való viszonyát foglalják össze. Ennek a két parancsnak a lényege a szeretet. Ez a szeretet nem változó, nem múló érzelem, hanem meg nem szűnő jóakarat, valamint áldozatkészség. Jézus azt mondta róluk, hogy: „e két parancson nyugszik az egész törvény és a próféták”. Ez azt jelenti, hogy ez a két parancs a kinyilatkoztatás összefoglalása. Mindenkiben legyen meg a szeretet Isten iránt, az Isten szeretete miatt pedig legyen kész mindenki az embertársát is elfogadni.
Jézus nemcsak egymás mellé helyezte az istenszeretet, valamint a felebaráti szeretet parancsát, hanem úgy beszélt róluk, mint egyetlen parancs két egymást kiegészítő vonatkozásáról. Ezt fogalmazza meg János apostol első levele: „Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is” (1Jn 4,21). Jánosnak ezt a mondatát értékes őskeresztény kommentárnak is vehetjük a Jézus szájából származó kettős főparancsolathoz.
A két szeretet-parancs ilyen jellegű összekapcsolása azért jelentős, mert egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy aki Istent szereti, annak a felebarátját is szükséges szeretnie. Szent Ágoston nagy dilemmái közé tartozott, hogy miért szükséges szeretni minden embert, még az elvetemült gazembereket is. Egyszerűen azért, mert az Isten egész lénye tiszta szeretet, valamint ilyen szeretetre (az Ő képére) teremtett minket.
Amikor Jézus a két parancsolatot összekapcsolta egymással, akkor ezzel Isten akaratát nyilvánította ki, valamint új mércét adott. Ilyen értelemben beszélt az utolsó vacsorán arról, hogy: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34)! Az új mérce az Isten. Hiszen azt is mondta, hogy: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket” (Jn 15,9).
A boldog élet alapja, illetve forrása az, hogy Isten szeretetével szeretjük egymást.