Évközi 22. vasárnap – Lk 14,1.7-14
Hogyan nyerhetjük el Isten megbecsülését?
Alfréd Adler (osztrák pszichiáter) szerint az ember legalapvetőbb ösztöne az érvényesülési vágy, amellyel a környezete fölötti uralkodásra törekszik. A teljesítményre irányult korunkban minden területen hatalmi harc folyik, küzdelem az érvényesülésért, a nagyobb hatalomért. Nem elégszünk meg azzal, hogy tisztelnek, illetve becsülnek minket, hanem különleges figyelmet kívánunk, többek akarunk lenni másoknál, sőt elsők akarunk lenni.
Néha anélkül, hogy akár észrevennénk, az „első hely” után vágyakozva töltjük az életünket, teret engedve szívünkben a kapzsiságnak, a birtoklásvágynak, a versengésnek. Olyannak szeretnénk tűnni, amilyenek nem vagyunk. Aggodalmaskodunk amiatt, hogy vajon mások mit gondolnak rólunk. Vágyódunk arra, hogy értékeljenek vagy szeressenek bennünket. Azt az illúziót kergetjük, hogy jobbak vagyunk, mint mások, vágyódunk arra, hogy értékeljenek, vagy szeressenek bennünket.
Ezzel szemben Jézus azt tanácsolja, hogy legyünk alázatosak. Mert Isten megbecsülését egyedül az alázattal érdemelhetjük ki. De hogyan lehetünk alázatosak?
Avilai Nagy Szent Teréz szerint az alázatosság az igazság elfogadása, önmagunk elfogadása olyannak, amilyenek vagyunk, adottságainkkal, valamint korlátainkkal együtt. Vagyis tárgyilagos belátása, illetve beismerése annak, hogy minden képességünk, tehetségünk, valamint lehetőségünk, mindenünk Isten ajándéka. Az alázatos ember tudja, hol a helye a világban. Pál apostol írja: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7).
Ugyanakkor az alázatos embernek azt is szükséges tudnia, hogy mindazt, amivel rendelkezik, azért kapta, hogy másokat felemeljen, másokat szolgáljon. Legyen bármekkora tudása, rendelkezzem bármekkora vagyonnal, mindazt azért kapta, hogy azzal mások üdvösségét előmozdítsa.
Természetesen ne keverjük össze az alázatosságot az alázatoskodással! Ugyanígy a szolgálatot se keverjük össze a szolgalelkűséggel! A meghunyászkodás, illetve az alázatoskodás nem erény!
Az igazi alázatra, illetve az igazi szeretetre Jézus adott példát (betlehemi születésétől kezdve a kereszthaláláig). „Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta…” (Fil 2,8-9). A mai evangéliumi részletben mondta Jézus, hogy: „mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják”.
Az alázatosság megnyitja szívünket Isten előtt, Aki maga a szeretet. Akit pedig betölt Isten szeretete, az lehetőséget biztosít Isten számára, hogy csodákat tudjon tenni. Bizonyíték erre Mária, aki tudatában van annak, hogy Isten „rátekintett szolgálója alázatosságára,… nagyot tett velem a hatalmas,… Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkkel marad” (Lk 1,47-50).