December 26. Szent István első vértanú
ApCsel 6,8-10.,7,54-59; Mt 10,17-22
Mit tehetünk (és mit teszünk) azért, hogy Krisztus rajtunk keresztül léphessen be a világba, mint Üdvözítő?
Furcsának tűnhet, hogy a karácsony másnapján nem Jézus születéséről elmélkedünk. Karácsony ünnepéről a legkorábbi adat 221-ből való, míg Szent István diakónus liturgikus ünneplése már a legrégebbi kalendáriumokban is december 26-án volt. Amikor pedig Karácsony ünnepe a negyedik században az egész világon elterjedt, akkor sem érezték úgy, hogy Szent István első vértanú ünnepét máshová tegyék. Hiszen már bőven szereztek tapasztalatot arról, hogy Jézus befogadása ellenállásba ütközik.
Szent Terézia Benedicta karmelita nővér (Edith Stein) írta, hogy: „a betlehemi út feltartóztathatatlanul visz a Golgotához, a jászoltól a kereszthez”. 
Ha engedjük magunkban megtestesülni Isten Igéjét, akkor a világgal való találkozásunk alkalmával szükségképpen velünk is az történik, mint Krisztussal, illetve az első vártanúval, Istvánnal.
Úgy tudunk tanúságot tenni Isten irgalmas, megbocsátó szeretetéről, ha Isten Lelkének hatására egyre jobban Jézus Krisztust öltjük magunkra. Így tud rajtunk keresztül eljutni az Üdvözítő embertársainkhoz.
Ne feledjük, hogy mi az Isten irgalmas szeretetéből születünk! Nemcsak a keresztségben, hanem valahányszor bocsánatot kapunk, a szívünk megújul, újjászületik. Hitéletünkben minden előre tett lépés az irgalmasság jegyét hordozza magán. Ha fejlődni akarunk a hitben, mindenekelőtt kérjük, majd pedig fogadjuk be Isten bocsánatát. Ezáltal gyógyul a szívünk, feléled a szeretetünk. Akkor tudunk mi magunk is szeretni, ha szeretve vagyunk. Akkor leszünk képesek mi is megbocsátani, ha nekünk is megbocsátottak már. Ezért se fáradjunk bele, hogy bocsánatot kérjünk Istentől.
Megbocsátani legtöbbször nagyon nehéz. Hogy az elszenvedett kisebb-nagyobb sérelmeket meg tudjuk bocsátani, a saját szívünknél érdemes kezdeni. Ehhez imádságra van szükségünk. Akkor tudjuk legyőzni a bennünk forrongó indulatot, ha Isten irgalmasságára bízzuk azt a személyt, aki bántott minket, vagyis ha imádkozunk azokért, akik megbántottak minket. Azután felfedezhetjük, hogy a megbocsátásért vívott belső harcunk megtisztít a rossztól, illetve hogy az imádság, valamint a szeretet kiszabadítanak minket a harag belső láncaiból.
István diakónus eljutott arra a csúcspontra, ahová az ember eljuthat. Haláltusája közben már nem saját üdvösségéért kiáltott, hanem gyilkosainak üdvösségéért.
Istvánnak érdemes volt élnie, illetve meghalnia. Egyrészt azért, mert üdvözült. Másrészt azért, mert a legnagyobb ajándékot adta Istennek, valamint az embereknek (Pál apostolt szerezte meg Krisztus ügyének és az Egyháznak).
Kövessük Krisztust, valamint Szent István első vértanút, hogy mi is Isten irgalmas szeretetét tudjuk tovább adni azoknak, akikkel együtt élünk, vagy akikkel találkozunk.