Advent 1. hete, szerda – Iz 25,6-10a; Mt 15,29-37
Az Úr négyféle eljövetele közül melyik eljövetelére való felkészülést tartjuk a legfontosabbnak?
Adventben nemcsak karácsonyra, az Úr első, 2000 évvel ezelőtt történt eljövetelének megünneplésére készülünk. Mindig szükséges készen állnunk arra a kegyelmi eljövetelére is, amikor Úr életünkben mindennap eljön hozzánk! Mert a Messiás mindennap kopogtat szívünk ajtaján. Hogy milyen lesz a halálunk alkalmával, majd pedig a világ végén esedékes eljövetele, az attól függ, hogy felismerjük-e, illetve befogadjuk-e Őt mindennap. Engedjük, hogy megnyissa fülünket és a szemünket, hogy meggyógyítsa némaságunkat, hogy szenvedéseinkben vigasztaljon, továbbá hogy gyöngeségünkben erőt öntsön belénk!
A mai evangéliumban elbeszélt csoda nagyon szerény. Igaz, hogy sok embert vendégelt meg az Üdvözítő, de még a csoda részesei közt is bizonyára lehettek sokan, akik jóllaktak anélkül, hogy egyáltalán észrevették volna, hogy mi is történt velük, illetve körülöttük. De ha mindenki oda is figyelt volna, akkor is milyen szegényes csoda az, hogy csupán kenyeret, valamint halat kap az éhes tömeg!
A racionalista biblia-magyarázat divatja idején igyekeztek természetes magyarázattal feloldani a csodát. Azt mondták, hogy bizonyára igen sok embernek volt ott Jézus környezetében valamicske elemózsiája, amit rejtegettek addig, amíg úgy látszott, hogy nem lesz mit enni. Aztán egy nagylelkű kezdeményezés a hét kenyérkével, illetve a néhány apró hallal elég volt ahhoz, hogy a rejtett tartalékok is előkerüljenek. Akkor kiderült, hogy ha mindenki beadja a közösbe a magáét, akkor bőven jut mindenkinek. Ha ez így történt volna, akkor az is csoda lett volna, hogy a maga falatját féltő ötezer ember egymást önzetlenül kínáló, nagy családdá változott. A névtelen adakozó helyzetébe képzelve magunkat elámulhatunk azon, hogy Jézus csodatettének kiindulópontja a mi önként felajánlott, csekélynek tűnő adományunk lett.
Jézus azt akarta, hogy az apostolok is legyenek tevékeny munkásai a csodának. Nem akarta, hogy a bőség biztonságérzetével ültessék le a sokaságot. Kezük között szaporodott meg az eledel. Ámulva látták, hogy a következőnek is jut, a legutolsónak is. Talán egyedül a végén, a maradék összegyűjtésekor támadhatott fogalmuk arról, hogy milyen nagy mennyiség fogyhatott el. Vagyis hogy csoda történt!
Érdemes megfogadnunk Assisi Szent Ferenc tanácsát: „Először tedd azt, ami a legszükségesebb, utána (fontossági sorrendben) azt, ami lehetséges, és hirtelen rádöbbensz, hogy megtetted azt, ami lehetetlennek tűnt”. Isten nem akar nélkülünk csodát tenni, hanem az ő csodáit általunk akarja végbevinni. A mi közreműködésünkkel akar eljutni embertársainkhoz. Ehhez azonban mindenekelőtt Őt magát szükséges befogadnunk életünkbe!