Évközi 6. hét, hétfő – Mk 8,11-13
Észrevesszük-e Isten jel(zés)eit, illetve követjük-e azokat?
A mai evangéliumi részletben szereplő farizeusok számára nem voltak meggyőző jelek Jézus csodái (a gyógyítások, a halottak feltámasztása, a vihar lecsendesítése, a kenyérszaporítások), mert azok csupán a földön, illetve a tengeren történtek. Ők „égi jelet”, tehát valami egészen különleges természeti jelenséget kértek Jézustól, hogy ezzel bizonyítsa számukra küldetését. Nem azért kérték ezt, mintha hinni akartak volna Benne, hanem hogy próbára tegyék Őt. Azt remélték, hogy nem tudja igazolni előttük isteni hatalmát. Rosszindulat, valamint megdöbbentő megátalkodottság volt szándékaik mögött. Ezért Jézus: „lelke mélyéből felsóhajtott, és így szólt: »… ez a nemzedék nem kap semmiféle jelet.« Ezzel otthagyta őket”.
Akik Jézus ellen fordulnak, illetve akik elutasítják Őt, azok nem képesek felismerni az őket körülvevő jeleket, 
mert szándékosan félremagyarázzák azokat.
Jelet azok követelnek, akik vakok azokra a jelekre, amelyekkel Isten nap mint nap elhalmoz minket. Aki egyetlen csoda láttán sem akar hinni, annak lehet akár ezer csodát is mutatni, akkor sem fog hinni.
Lelkiismeretünkön keresztül mindnyájan nagyon sok jelet kapunk Istentől. Ő mindegyikünkhöz szól. Ha nem ismerjük fel, annak nagyon sokféle oka lehet.
Az Istentől kapott jelek felismerésének legfőbb akadályai a főbűnök, amelyek olyan indulatok, vágyak, gondolatok, amelyek elvakítanak, gúzsba kötnek, megbénítanak minket.
Káint előre figyelmeztette Isten a lesben álló kísértésre, de Isten szava zárt fülekre talált (vö: Ter 4,7). Irigysége elragadta őt, majd megölte testvérét. Ugyanezt teszi a harag, az élvezetvágy, a hatalomvágy, valamint a többi főbűn. Az is lehet, hogy el vagyunk telve saját gondolatainkkal, gondjainkkal, amelyeken nem tudunk fölülemelkedni, ezek miatt pedig nem tudjuk meghallani Isten hangját.
Mi vajon felismerjük-e, megbecsüljük-e Istennek azokat a jeleit, amelyekkel nap mint nap elhalmoz minket (az Atya gondviselését, a Szentlélek vezetését, Jézus szeretetét, az ő gyógyító erejét)? Elégedettek vagyunk-e az ő jeleivel? Megértjük-e azokat? Esetleg nem vagyunk-e követelődzők, elégedetlenkedők? Lukács evangélista így írja le Jézus szavait: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelt kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét” (Lk 11,29). Isten irántunk való hűséges szeretetének elegendő jelének tartjuk-e Jézus kereszthalálát, illetve feltámadását? Szükséges-e számunkra ennél nagyobb jel?
Mi vajon milyen jeleit adjuk az Isten iránti, valamint testvéreink iránti hűségünknek, illetve szeretetünknek? Mennyire vagyunk figyelmesek, türelmesek, áldozatosak?
Törekedjünk arra, hogy hűségünkről, valamint szeretetünkről szüntelen, kölcsönös jelzés-váltásokban gazdag életünk legyen!