Évközi 6. vasárnap – Jer 17,5-8; 1Kor 15,12. 16-20; Lk 6, 17. 20-26
Boldogok vagyunk-e? Mi ad nekünk boldogságot?
A 
mai evangéliumi részletben Jézus két csoportra osztja az embereket. Az egyik csoportba az Istenre hagyatkozó, Istenben bízó szegények, éhezők, sírók, üldözöttek tartoznak. Ők azért lehetnek boldogok, „mert tiétek az Isten országa”, illetve „Örüljetek,… mert nagy jutalomban részesültök a mennyben”. A másik csoportba azok tartoznak, akik a világ szemében sikeresnek vélt élethelyzetekbe jutottak. Jézus „jaj”-t kiált rájuk, mert ők csupán önmagukban, a saját erejükben, evilági javakban bíznak, valamint kizárják Istent az életükből.
Van két megkerülhetetlen tény, amely nem iktatható ki az életünkből. Ezek a szenvedés, valamint a halál. Értelmét veszítené minden áldozat, minden szenvedés, ha úgyis meghalunk, ha ezzel mindennek vége lenne.
Nagyon igaz Aquinói Szent Tamás meghatározása, amely szerint: „A boldogság az örökre megmaradó értékeknek, illetve a szeretett személyeknek az elvesztés félelme nélkül való birtoklása, valamint az a bizonyosság, hogy az értékek soha nem fogynak ki, a személyek pedig halhatatlanok”. Ebből az következik, hogy Isten nélkül nincs boldogság, mert ezen a világon minden mulandó, egyedül Isten az örök. Ezért egyedül csupán az Istenben létesített kapcsolatok, valamint az örök értékek boldogíthatnak.
Jézus nem azt mondja, hogy a szegények azért lehetnek boldogok, mert majd gazdaggá lesznek, hanem azért, mert övék az Isten országa, vagyis megismerhetik Istent, sőt megtapasztalhatják, befogadhatják, valamint viszonozhatják az ő szeretetét.
Jézus nem a gazdagságuk miatt mond „jaj”-t a gazdagokra, hanem mert azzal hallgattatják el lelki igényüket, Isten szeretete utáni vágyukat, hogy a mulandó örömöknek adják át magukat.
Fontos tudni, hogy Jézus nemcsak a földi életünk utánra ígért boldogságot, hanem már a földi életünkre is. Ugyanakkor gúnyolódás lenne boldognak nevezni a szenvedőt, ha ezt nem az a Krisztus hirdetné, aki szeretetből nemcsak meghalt értünk, de föl is támadt a halálból. Ezért bízhatunk Benne. Erről szól a mai szentlecke: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.”
A mi boldogságunknak az alapja a megváltottságunk tudata, valamint a feltámadásunknak, illetve az örök életünknek a reménye. De legfőképpen már most is azért lehetünk boldogok, mert megkaptuk azt a lehetőséget, hogy megismerhetjük Istent, megtapasztalhatjuk az ő irgalmas szeretetét, sőt tovább is adhatjuk azoknak, akik elfogadják tőlünk. A legnagyobb jutalmunk pedig az lesz, hogy együtt lehetünk Istennel, valamint egymással is a mennyben.