Február 24. Szent Mátyás apostol ApCsel 1,15-17. 20-26; Jn 15,9-17
Önfeláldozó szeretetből fakadnak-e tetteink?
Az apostolok sorsvetéssel döntöttek arról, hogy az áruló Júdás helyébe ki kerüljön az apostolok testületébe. A sors Mátyásra esett, így őt a tizenegy apostolhoz sorolták, hogy velük együtt Krisztus feltámadásának tanúja legyen.
Mindnyájunkra érvényes az önfeláldozó szeretetnek az a mércéje, amit Jézus a mai evangéliumi részletben fogalmazott meg, hogy: „nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért”.
Az önfeláldozó szeretetnek ez a törvénye érvényes volt már a világ teremtésének kezdete óta minden teremtmény számára. Ennek a szeretetnek a forrása az Isten szívében van. Az Istenre már a világ teremtése előtt érvényes volt, hogy: „nem keresi a maga javát” (1Kor 13,5). Isten szeretetből teremtette a világot. A bűn által megrontott emberi szíven, valamint a gonosz angyalokon kívül nincs a világon semmi, illetve senki, amely/aki önmagának élne, amely/aki ne szolgálná mások életét. Ez a törvény megfogalmazatlanul is érvényes volt, amióta ember él a földön. Bele van írva a szívünkbe, mint a tömegvonzás törvénye az anyagba. De mégis helyénvaló, hogy ezt a mondatot épp az evangéliumból, Jézus ajkáról idézzük. Mert Jézus nemcsak pontosan megfogalmazta ezt a törvényt, valamint ezt a mértéket, hanem tudatosan vállalta, illetve betöltötte.
Jézus a kereszthalálával teljesítette ezt a normát. Ne feledjük, hogy a kereszthalál az ő életének nem váratlan fölmagasodása volt, hanem úgy érett meg Jézus mindennapos szeretetének ágai közt, mint a gyümölcs a fán. Jézus nem egyszerűen meghalni tanított, hanem élni is. Az az odaadás, amelyről beszélt, a mi halálunkban válik teljessé, illetve véglegessé, sőt már a hétköznapokban is jelen van. Nem tud meghalni barátaiért, valamint hozzátartozóiért az, aki nem tud élni értük. Az odaadásban élő ember észrevétlen hősiességgel vállalja azt, hogy naponta meghal önmagának, és keresi önfeledten, ami a másiknak javára, örömére van.
Megilletődve állhatunk a szeretet mércéje alá, amelyet Jézus tisztán megfogalmazott, beteljesített, illetve kifeszített a fejünk fölé. Arra születtünk, hogy mi is képesek legyünk ennek teljesítésére. Derűs bizalommal gondoljunk arra, hogy Jézus naponta megújítja köztünk a maga egyetlen áldozatát, amelynek mi is részesei lehetünk! Ezért amire magunktól gyöngék, kevesek volnánk, arra az utolsó vacsora átváltoztatott kenyere-bora (az ő Teste, valamint Vére) képessé tesz minket.
Bízzunk Jézus segítségében, valamint Mátyás, illetve a többi apostol közbenjárásában! Törekedjünk arra, hogy méltók legyünk Istentől kapott hivatásunkhoz, az önfeláldozó szeretetből fakadó élethez!