Nagyböjt 2. hete, szerda – Mt 20,17-28
Szerintünk milyen a sikeres, illetve a boldog élet?
Márk evangélista is beszámolt arról, hogy egy alkalommal Jézus: „a tanítványait akarta tanítani. Megmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de … harmadnapra feltámad. Nemigen értették ugyan a szavait, de nem merték kérdezgetni” (Mk 9,31-32). Márk azt is hozzátette, hogy: „egymás közt arról tanakodtak az úton, hogy ki nagyobb közülük” (Mk 9,34).
A tanítványok a mai evangélium szerint is hasonlóan viselkedtek. Miután Jézus mindezt „bizalmasan közölte velük”, a Zebedeus-fiúk elérkezettnek látták az időt arra, hogy biztosítsák maguknak az első helyeket Krisztus dicsőséges országában. „Amikor a többi tíz (apostol) ezt meghallotta, méltatlankodni kezdett a testvérpár viselkedése miatt”. Jézus azért hívta őket magához magyarázatra, mert tudta, hogy nem az iránta való részvétből méltatlankodtak, hanem mert ők is vágyódtak az első helyekre.
Miután Jézus azt tapasztalta, hogy szenvedésének megjövendölése süket fülekre, valamint érzéketlen szívekre talált, mondanivalóját úgy fogalmazta meg, hogy közben válaszolt a tanítványokat foglalkoztató kérdésekre is. Anélkül, hogy bármelyiküket megszégyenítette volna, saját példájával igyekezett átformálni értékrendjüket: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul mindenkiért”.
A tanítványoknak sok fejlődésre volt még szükségük ahhoz, hogy készek legyenek kiinni Jézus kelyhét. Jézus még az utolsó vacsorán is hasonló tanításban részesítette őket: „A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna” (Lk 22,26). A lábmosással is a szolgáló szeretetre tanította őket: „Példát adtam…” (Jn 13,15).
Az apostolok Krisztus föltámadása után értették meg, hogy az igazi megtiszteltetés nemcsak az, hogy Krisztussal lehetünk majd az örök dicsőségben, hanem az is, hogy Vele lehetünk a küzdelmekben, a szenvedésben, életünk feláldozásában.
Jézus követői között a nagyság nem dobogós helyet jelent, hanem az alázatos, valamint az áldozatos szolgálatban való elsőséget. Nem az a nagy, akinek nagyobb a rangja, illetve sok szolgája van, vagy aki azt várja, hogy minél többen nyüzsögjenek körülötte, hogy kiszolgálják. Hanem az a nagyobb, aki mások javát keresi, aki azt tartja megtiszteltetésnek (dicsőségnek), ha minél többen elfogadják a szolgálatát.
Mi a szolgáló szeretetben, a nagylelkűségben versenyezzünk!