Évközi 5. hét, kedd – Mk 7,1-13
Ápoljuk-e tudatosan a hagyományainkat?
Isten az embernek szabad akaratot adott, hogy szabadon dönthessen a jó, valamint a rossz között. Szabadon választhatja a jót (végső soron az Istent), illetve szabadon dönthet arról, hogy kit akar szeretni. Ha az ember nem az Istent választja (vagyis nem a jót), akkor az ember belsejében megterem a tisztátalanság (vagyis a gonoszság), és megrontja, tisztátalanná teszi őt a környezetével együtt.
Amikor vétkezünk (vagyis tudva és akarva nem teljesítjük Isten parancsát), akkor ehhez még ideológiát is gyártunk, abban a tévedésben élve, hogy ez nekünk jó. Pedig az a jó számunkra, amit az Isten akar.
Ha egy cselekedet vagy magatartás (meg)szokássá válik, az önmagában még nem feltétlenül jó, vagy rossz. De ha valamilyen jó cél érdekében tudatossá, valamint gyakorlattá válik, akkor lesz belőle hagyomány. Nem elég a jót elhatározni, aztán egyszer-kétszer megtenni. Szükséges hozzá kialakítani konkrét kereteket, szokást, gyakorlatot, vagyis jártasságot, illetve készséget, amelyet hagyománynak is nevezhetünk.
A hagyományos szokások, ünnepélyek olyanok, mint a fa gyökerei. Minél mélyebbre hatolnak, annál szilárdabban áll a fa. A hagyományokat nem ápoló, vagy azokat értelmüktől megfosztó ember, közösség vagy nemzet gyökértelenné válik. A történelem viharai elsöprik az élet színteréről.
Fontos ápolni a hagyományokat. Ez azt igényli, hogy folytonosan tudatosítsuk ezek értelmét, célját és tartalmát. Az eredethez, a forráshoz való visszatérés mindig felfrissít. Ez vonatkozik a vallási szertartásokra is. Ha egyedül a szokás marad meg, akkor elfelejtődik, hogy miért tesszük, ezt nevezzük kiüresedésnek.
Jézus nem a hagyományok ellen volt. Nem törölte el az előírásokat, hanem rámutatott azok igazi értelmére. Az isteni parancsokat állította az első helyre, amelyek az emberi törvények alapját is képezik. A vallási előírások pontos megtartása azonban teljesen hiábavaló, ha nem az Isten, illetve az embertársak iránti szeretetből fakad. A kétszínűség, a látszatra, a külsőségek megtartására való törekvés mindannyiunkat megkísérthet.
Szívleljük meg Jézus felhívását, amit a farizeusoknak, valamint az írástudóknak mondott, hogy az ősök hagyományaira hivatkozva nem tartják meg Isten parancsait, nem segítenek embertársaiknak: „Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem. Hamisan tisztelnek…”.
Ha minden imádságunk, érzésünk, vágyunk, gondolatunk, illetve akaratunk arra irányul, hogy Isten akarata valósuljon meg életünkben, valamint ehhez igazítjuk magatartásunkat, cselekedeteinket, akkor nem csupán ajkunkkal tiszteljük az Istent, hanem szívünkben is közel leszünk Hozzá. Akkor boldogok leszünk itt a földön és elnyerjük az örök boldogságot is.