Január 5. – 1Jn 3,11-21; Jn 1,43-51
Igyekszünk-e másokat Jézushoz vezetni?
Akik hittel elfogadták, hogy Jézusban a Messiással találkoztak, azokat eltöltötte az öröm, azután másoknak is továbbadták ezt az örömhírt. Így tettek a betlehemi pásztorok, majd az első tanítványok, köztük András, aki Pétert hívta Hozzá. A mai evangélium szerint így tett Fülöp is.
Fülöp ugyanabból a faluból való volt, mint András és Péter. Az evangéliumokból Fülöp meghívásáról mindössze annyit tudunk, hogy Jézus felszólította őt a követésére, ő pedig késedelem nélkül csatlakozott Hozzá. János evangélista azt is leírta, hogyan játszott Fülöp közvetítő szerepet Nátánáel, a későbbi Bertalan apostol meghívásában.
Nátánáel ismerte az ószövetségi jövendöléseket. Ezért közölte vele Fülöp úgy a hírt, hogy: „megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták szólnak” (tehát Jézusban valóban beteljesedtek a jövendölések). Nátánáel kételkedő kérdésére Fülöp nem vitázott vele, hanem biztatta barátját, hogy személyesen győződjön meg róla.
Jól tudjuk, hogy vitatkozással senkit nem lehet meggyőzni. Az erőszakosság, illetve a türelmetlenség pedig tipikusan a szélsőséges magatartásnak, vagy a bizonytalanságnak a jele. Ilyen volt Saul is. Ezzel szemben az apostolok és Jézus követői a vita helyett inkább életükkel tanúskodtak Róla, mint Szent István, az első vértanú is.
Jézus Nátánáelt azzal a megjegyzésével győzte meg, hogy azt mondta neki: „láttalak a fügefa alatt”. Nem tudjuk, hogy Nátánáellel mi történt ott. Talán a törvény tanulmányozásával kapcsolatos lelki élményére utalhatott.
Jézus mindenkit személyesen szólít meg. Ez az élmény a küldetésnek az alapja. Aki megismerte, valamint elfogadta Őt, az indítást kap arra, hogy másokat is részesítsen a találkozás élményében. A hit természetéhez hozzátartozik, hogy tovább adjuk. A hit hozzánk is valakinek a személyes közvetítésével jutott el. Rajtunk keresztül is így jut el másokhoz.
Ha Krisztus bennünk él, akkor ennek az a személyes szeretet lesz a bizonyítéka, amelyről a mai szentleckében hallottunk. Krisztus egyháza ott tud megerősödni, illetve terjedni, ahol a keresztények teljes odaadással szeretik egymást, elsősorban tettekkel, de szóval is. Csodákra képes egy-egy szívből fakadó figyelmes szó, a néven szólítás, a köszönetmondás, vagy a biztatás.
A szeretet első lépcsőfoka, hogy elfogadjuk a másikban azt, amit ösztönös természetünk szerint nem fogadnánk el, ami tőlünk idegen, vagy idegesítő! Így lehetünk jellé, amelyre felfigyelhet a világ. Nagy botrány az, ha viszálykodunk vagy gyűlölködünk. Ahogy a mai szentleckében hallhattuk, hogy Krisztushoz hasonlóan: „Nekünk is életünket kell adnunk testvéreinkért”.
Törődjünk mások üdvösségével! Tegyünk meg értük mindent, nagy tapintattal, szelídséggel és állhatatossággal! Így juthatunk el az üdvösségre szeretteinkkel együtt.