Évközi 8. hét, szerda – Mk 10,32-45
Megtiszteltetésünknek tartjuk-e, hogy szolgálhatunk?
Miközben Jézus elmondta tanítványainak, hogy Jeruzsálemben kicsúfolás, megostoroztatás, halál vár Rá, az ő fejükben egészen más gondolatok jártak.
Jakab és János apostol, akik a legközelebb állóknak érezték magukat Jézushoz, jogosnak tarthatták, hogy biztosítsák maguk számára az első helyeket Jézus mellett az ő dicsőségében is. A többiek emiatt „megnehezteltek” rájuk.
Jézus nem lepődött meg, nem háborodott fel, nem volt elutasító a két testvér érzéketlensége, önzése miatt. Egyetlen szót sem szólt az érvényesülési vágy ellen. 
Tudta Ő, hogy az emberben létezik egy törekvés arra, hogy a többiek fölé, az élre kerüljön. De igyekezett megmagyarázni, hogy az igazi nagyság egészen más, mint ahogy azt az emberek gondolják. Az Isten szemében az ember igazi értékét nem az határozza meg, hogy hány ember fölött uralkodik, hanem az, hogy hány embernek, illetve milyen lelkülettel szolgál.
Jézus arra akar megtanítani minket, hogy minél inkább szeret valaki, annál inkább szolgál, illetve minél jobban szolgál, annál lejjebb helyezkedik el. Ebben a lefelé tartó versenyben azok lesznek az elsők, akik legjobban tudnak szolgálni. Közöttük pedig Jézus a legelső (vagyis a legalsó)!
Döbbenjünk meg Jézusnak azon a kijelentésén, hogy: „Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”. Az mondta ezt, Akiért, illetve Aki által a világmindenség lett, Aki minden uralmat megkapott a mennyben, valamint a földön. Ő szolgálni akar, mert azért jött, hogy életünk legyen, hogy bőségben legyen (vö. Jn 10,10). Vagyis azért jött, hogy életének feláldozásával a mi megváltásunkat, az üdvösségünket szolgálja.
Sokan szeretnének részesülni a dicsőségben, de küzdelem, valamint szenvedés nélkül. Pedig a szenvedés és a dicsőség összetartoznak. A szeretet köti őket össze. Az élet az odaadó, szolgáló szeretetben tud megfoganni, megmaradni, továbbá fejlődni. Érvényes ez a természetes, illetve a természetfölötti életre egyaránt.
Akik szeretik egymást, azok arra vágyódnak, hogy minél többet együtt legyenek egymással. Az utolsó vacsora után Jézus a főpapi imájában meglepően nagy erővel kérte: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok, s lássák dicsőségemet, amelyben részesítettél” (Jn 17,24)!
Jézus magához akar emelni, mert szeret minket. Azt akarja, hogy Vele legyünk, hogy kövessük Őt. Örüljünk, és tartsuk megtiszteltetésnek (megbecsülésünknek, értékelésünknek), ha szolgálhatunk (vagyis ha elfogadják szolgálatunkat)! Így lehet részünk a legnagyobb örömben, ekkor leszünk Krisztus mellett az ő dicsőségében.