Nagyböjt 1. vasárnapja – MTörv 26,4-10; Róm 10,8-13; Lk 4,1-13
Hogyan fogadjuk a kísértéseket?
Nagyböjt első vasárnapján minden évben Jézus megkísértésének a történetét olvassuk. Mindhárom evangélista, aki erről ír, Jézus nyilvános működésének kezdete elé helyezi ezt az eseményt. Vajon miért mondta el Jézus a tanítványainak, az evangélisták pedig miért tartották fontosnak, hogy leírják.
Jézus a mi okulásunkra mondta el, az evangélisták pedig szintén ezért adták tovább nekünk. Pál apostol írta, hogy: „Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére” (Rom 15,4).
Az első tanulság, amelyet érdemes komolyan vennünk, hogy a kísértés az emberségünkkel együtt járó realitás, annyira, hogy az Atya Jézust sem óvta meg a kísértésektől. „Így, mivel maga is kísértést szenvedett, tud segíteni azokon, akik a kísértéssel küzdenek” (Zsid 2,18). A sátán elsősorban Jézusnak az Atyával való kapcsolatát támadta meg. Arra kísértette Őt, hogy a saját szempontjait, saját szükségleteit, saját ambícióit, saját vágyait helyezze az Atya akarata elé, sőt Istent is a maga szolgálatába állítsa. Úgy viselkedett, mintha ő lenne az úr ezen a világon. Azt mondta, hogy „Minden hatalmat… én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom.”
Lukács evangélista a sátáni kísértések alaptípusait írja le. János apostol pedig az első levelében meg nevezi, hogy melyek ezek: „a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége” (1Jn 2,16). A bűnök nagy része, amelyeket az ember elkövethet, valamiképpen ennek a háromféle csábításnak a hálójába való beleragadás.
A kísértéseknek fontos szerepük van életünkben. Alkalmat adnak nekünk a hitünkért vívott küzdelemre, arra, hogy megerősödjünk Isten iránti bizalmunkban. Mert a kísértések velünk kapcsolatban is elsősorban arra irányulnak, hogy megrendítsék a bizalmunkat az Istenben. (Hogy Ő nem a minket szerető jóságos Atyánk, hanem egy hideg-rideg, velünk nem törődő, minket sanyargató Isten.) De nemcsak istengyermeki mivoltunkat támadja meg, hanem hivatásunkat, életállapotunkat, az Isten iránti, valamint az emberek iránt való elköteleződésünket is.
A kísértések nem győzhetők le emberi ravaszsággal! Jézus nem állt szóba a kísértővel. Nem is a saját szavaival válaszolt, hanem mindig a Szentlélek által sugalmazott Írásra utalt. Jézus példáját követve nekünk is a Szentírásból szükséges világosságot, valamint erőt meríteni!
A kísértések úgy zárulnak, hogy „a sátán… egy időre elhagyta Jézust”. Tudjuk, hogy újra és újra hasonló szavakkal próbálkozik, haláltusája közben is, hogy „ha Isten Fia”, akkor szálljon le a keresztről (vö. Mt 27,40-42).
Készüljünk fel arra, hogy minket is hasonló módon kísért majd a mi életünk utolsó órájában is, mint egész életünkben! Már most gyakoroljuk Jézus utolsó szavait, hogy életünk végén se engedjük magunkat elcsábítani, hanem az ő szavaival tudjuk mondani: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” (Lk 36,42).