Nagyböjt 3. hete, szombat – Lk 18,9-14.
Törekszünk-e megújítani imaéletünket a nagyböjtben?
Amikor a nagyböjt folyamán kapcsolataink megújítására törekszünk, érdemes megvizsgálnunk, hogy milyenek a gondolataink, ebből következően milyen a beszédstílusunk. A beszédünk ugyanis elárulja, hogy mi van a szívünkben. Minden ember szóhasználata, beszédstílusa jellemző az illető egyéniségére, valamint kapcsolatainak a minőségére.
Jézus nagyon pontosan megfogalmazta, hogy: „a száj a szív bőségéből beszél” (Lk 6,45). Érvényes ez az Istennel való kapcsolatunkra is. Ezért szükséges megvizsgálni a különböző fajta (kérő, engesztelő, hálaadó, dicsőítő) imádságaink tartalmát, valamint azok stílusát.
A mai evangéliumban Jézus kétféle imádságot állít elénk. A kétfajta ima mögött kétféle szemléletmód van.
A vámos Istenre tekint, Isten szemével nézi önmagát. Ezzel szemben a farizeus mint egy tükörben önmagában tetszeleg, önmagát másokhoz viszonyítja.
A másokkal való összehasonlítás (akármilyen eredménnyel zárul) hamis képet ad önmagunkról, ugyanakkor különböző veszélyekkel jár. Ha különbnek érezzük magunkat másoknál, akkor a gőg, a felfuvalkodottság, az elbizakodottság keríthet hatalmába bennünket. Ha pedig másoknál értéktelenebbnek érezzük magunkat, akkor az irigység veszélye fenyeget minket. Tehát a mások fölötti ítélkezéstől ugyanúgy óvakodjunk, mint önmagunk méricskélésétől!
Megfigyelhetjük, hogy ha valakinek kiváló erényei, jó tulajdonságai vannak, ugyanakkor ezekkel dicsekszik, akkor ez nem elismerést vált ki másokból, hanem ellenszenvet. Nem származik hasznunk abból, ha magunkat fényezve állunk Isten elé, mert vajon mit tekinthetünk a magunk érdemének: „Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4,7).
Imáink hatékonysága, valamint lelki megújulásunk azon múlik, hogy megajándékozhatóak vagyunk-e. Vajon elismerjük-e hiányosságainkat, gyöngeségünket, hibáinkat?
Az öntelt emberrel, aki el van telve önmagával, azzal Isten se tud mit kezdeni. Ha viszont botlásainkat elismerve hajlunk meg Isten előtt, akkor Ő irgalmas szeretettel felemel minket, személyes kapcsolatba kerülünk Vele, az ő szemével tudunk tekinteni önmagunkra. A jó szentgyónás ezzel az élménnyel ajándékoz meg minket.
Hibáink őszinte beismerése indít el minket azon az úton, amelyen az irgalomban gazdag Istennel találkozhatunk. Ezért mondja Jézus imádsága gyümölcseként a vámosról, hogy ő megigazultan ment haza, a farizeusról viszont azt, hogy ő nem. „Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják”.
A vámoshoz hasonlóan érdemes imádkozni úgy, ahogy a keleti Egyházban szokás: „Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten Fia, irgalmazz nekem, szegény bűnösnek!”