Évközi 32. hét, hétfő – Lk 17,1-6
Mennyire élő, mennyire életet alakító a hitünk?
A tanítványok azt kérték az Úrtól, hogy: „Növeld bennünk a hitet”. Egy édesapa egyszer azt mondta Jézusnak: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen” (Mk 9,24).
Sokszor megtapasztalhatjuk mindnyájan Pál apostol szavainak igazságát, hogy hitünket törékeny cserépedényben hordozzuk. Jó, ha tudjuk saját magunkról, hogy mi jelent próbatételt vagy kísértést a hitünk számára. Melyek a hitünk fehér foltjai, vagyis a homályos, bizonytalan területei? Mi az, amin botránkozni szoktunk? Mit nem értünk? Mit fogadunk el nehezen? Miben kételkedünk? Jó, ha azt is tudjuk, hogy hitünket mire alapozzuk (Jézusnak, illetve a Szentírásnak melyik kijelentésére, stb.).
Az a legfontosabb, hogy higgyünk Isten irántunk való irgalmas szeretetében. A hit vezet el bennünket Isten szeretetének egyre mélyebb ismeretére. Ahogyan János apostol írta: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16). Az Isten szeretetébe vetett hit segít minket abban, hogy elkötelezzük magunkat Krisztus követésére.
Jézus nem helyteleníti az apostoloknak azt a kérését, hogy: „Növeld bennünk a hitet”. De helyesbíti egy kicsit az apostoloknak a hitről való gondolkodását, valamint a mi gondolkodásunkat is. Mert mi is úgy gondolhatjuk, hogy van kisebb, illetve nagyobb hit. Valójában az a kérdés, hogy van-e egyáltalán hitünk, és hogy az élő-e. A mustármag, amelyhez Jézus a hitet hasonlította, kicsiny ugyan, de élő, vagyis eleven, egészséges.
A hitből nem lehet tartalékokat felhalmozni. Isten úgy adja a hitet, mint a mindennapi kenyeret. Annyit ad, amennyi épp a mai napra szükséges. Ugyanakkor elegendő arra, hogy átalakítson minket, valamint körülöttünk a világot. Ha élő bennünk a hit, akkor ez alakítja viszonyainkat, kapcsolatainkat, magatartásunkat. Ez a jele, egyben bizonyítéka is az élő hitnek.
Ha viszont nem él bennünk a hit, akkor képtelenek leszünk Isten nagylelkűségét, illetve az ő megbocsátó szeretetét elfogadni, értékelni, valamint továbbadni. Nemcsak tetteink, magatartásunk, döntéseink, hanem még érzéseink, gondolataink, vágyaink is kihatnak a környezetünkre. Építeni tudnak, de rombolni is képesek (sőt botrányt is okozhatnak). Aki megkapta a hit ajándékát, az felelős környezetéért (a családjában, és a munkahelyén egyaránt).
Tehát ne csupán a hit növekedéséért imádkozzunk, hanem kérjük a hit ajándékát is, aztán mindent tegyünk meg a hit megtartásáért, hogy életünk végén mi is elmondhassuk Pál apostollal: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam” (2Tim 4,7)! Ha jól megfigyeljük, akkor ő nem azt írta, hogy hitemet növeltem, hanem, hogy megtartottam!
Aztán ahhoz is kérjük a Szentlélek segítségét, hogy mindig a hitünk szerint éljünk, vagyis hogy a hitünk életünket alakító erő legyen!