Évközi. 28. vasárnap – 2Kir 5,14-17; Lk 17,11-19
Hálás köszöneteink listájával jövünk-e a szentmisére?
Az előző vasárnap legfontosabb tanítása az volt, hogy az üdvösség elnyerésének egyik elengedhetetlen feltétele az élő, szilárd, bizalomteljes hit. Nélküle, csupán emberi igyekezettel lehetetlen üdvözülni.
A mai evangéliumban úgy szerepel a hit, mint a gyógyulás feltétele. Az evangéliumi részlet végén Jézus azt mondta a leprásnak, hogy: „A hited meggyógyított téged”. A vérfolyásban szenvedő asszonynak a meggyógyítása után szó szerint ugyanezt mondta: „a hited meggyógyított” (Mt 9,22).
Bárcsak ne fertőzne meg minket a lélek leprája, a bűn! De ha bűnbe estünk, akkor ne feledjük, hogy egyedül Jézus tud minket meggyógyítani, mégpedig a bűnbánat szentsége által, a gyóntató pap közvetítésével.
A gyógyulás után viszont hálás lelkületre is szükség van. Az evangéliumban a tíz meggyógyított leprásból egyedül csupán a szamaritánus ment vissza megköszönni a meggyógyulását. A többi nem kereste a személyes kapcsolatot Jézussal.
Hálásak vagyunk-e bűneink megbocsátásáért? Megtesszük-e, amit hibáink, mulasztásaink feloldozása után a pap mond nekünk: „Magasztaljuk Istent, mert jóságos hozzánk!” Örömmel válaszoljuk-e rá, hogy:„Mert örökké szeret minket!”? Utána igyekszünk-e helyreállítani, megújítani a háromszemélyű Istennel a személyes kapcsolatot? Nem viselkedünk-e úgy, mint a meggyógyult leprások kilencven százaléka?
Hálásak vagyunk-e azért, hogy Isten szeret minket? Magától értetődőnek gondoljuk-e azt, hogy vannak, akik szeretnek minket? Igaza van Pilinszky Jánosnak: „Az ember itt kevés a szeretetre. / Elég, ha hálás legbelül / ezért-azért / egyszóval mindenért”. Hálásak vagyunk-e életünkért, a mindennapi ételért, italért, vagy hogy tudunk járni, hogy látunk, vagy hallunk? A hálaadás által erősítjük kapcsolatunkat Istennel, illetve az emberekkel. A hálátlanság viszont rombolja a kapcsolatainkat.
Régi latin mondás: („Dicis aliquem ingratum? Dixisti de eo omne malum”) „Azt mondod valakiről, hogy hálátlan? Minden rosszat elmondtál róla”.
A meggyógyult leprás számára mindennél fontosabbá vált a visszatérés, hogy köszönetet mondjon Jézusnak. Fontosabb volt neki annál is, hogy őt visszafogadják a társadalomba, amit pedig már régóta mindennél jobban kívánt. Felismerte, hogy leprásként, valamint szamaritánusként kétszeresen is kirekesztett volt. Életének útja elkerülhetetlenül egy elveszett, megváltásból kirekesztett ember útja volt. Most pedig felismerte, hogy ő többé már nem a halál, hanem az élet felé tart.
Legyünk hálásak a hitért, Isten irgalmas szeretetéért, a megváltásunkért, az örök üdvösségre való meghívásunkért, valamint a szentmiséért, amit Eucharisztiának, azaz hálaadásnak nevezünk, mert Krisztussal együtt adunk hálát az Atyának!