Évközi 29. hét, kedd – Lk 12,35-38
Mindennap várjuk-e Jézus érkezését?
A mai evangéliumban Jézus arra buzdít minket, hogy mindenkor legyünk készen az Ő eljövetelére, mert Ő egy bizonyos menyegzőről bármikor megérkezhet, és akiket ébren talál, azokat megvendégeli: „felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár, és felszolgál nekik.”
Ismerős szavak. Pontosan így cselekedett Jézus az utolsó vacsorán. Felövezte magát, utána pedig a legutolsó szolga szerepét vállalva megmosta tanítványai lábát, példát adva a szolgáló szeretetre. Ígérete szerint hűséges szolgáit azzal fogja jutalmazni, hogy irántuk való végtelen tisztelettel, megbecsüléssel, szeretettel majd ismét ezt teszi.
A hitetlen ember csak a jelennek él, nem gondol se a halála utáni életre, se cselekedeteinek a következményeire. A hitében gyönge, felkészületlen embert pedig a sátán úgy csalja lépre, hogy cselekedetek helyett olyan vágyakozások, ábrándozások, álmodozások mezejére viszi, amelyekből fölébredve maga előtt is szégyenkezik, illetve félelemmel eltelve gondol az Úr érkezésére, amikor legszégyenletesebb vágyai is nyilvánosságra kerülnek.
Érdemes tudnunk, hogy ha hittel várjuk Jézus érkezését, akkor Ő nem azért jön, hogy megbüntessen minket, hanem hogy megjutalmazzon. Ő ugyanaz marad, mint amilyen egész földi életében volt. Újra meg fogjuk tapasztalni, hogy mennyire szeret minket.
Legmerészebb vágyainkat is felülmúlja majd az Úr érkezése, a Vele való találkozás, sőt a Vele való állandó együttlét. Pilinszky János költői látomásában írta az Egyenes labirintus c. versében, hogy olyan lesz, mint „amelyről csak hasonlatok beszélnek, olyanfélék, hogy oltár, szentély, kézfogás, visszatérés, ölelés, fűben, fák alatt megterített asztal, hol nincs első és nincs utolsó vendég”. Akkor megdöbbenve fogjuk tapasztalni, hogy ugyanaz történik majd velünk, mint ami minden szentáldozásunkban is megvalósul, amikor Jézus saját Testét és Vérét adja eledelül nekünk. Mert az igazi boldogságunk az lesz, hogy saját életét, önmagát adja nekünk egy örökkévalóságon át.
Akik igazán szeretik egymást, azoknak az a legfőbb törekvésük és boldogságuk, hogy minél többet együtt legyenek egymással. Így szeret minket Jézus is. Az utolsó vacsorán ezért imádkozott így: „Atyám azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok” (Jn 17,24). Utolsó földi megjelenésekor pedig azt ígérte: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig” (Mt 28,20).
Abban a meglepetésben lehet részünk, hogy Ő nemcsak életünk végén jön, hanem már most, a földi életünkben többször is, sőt akár naponta is, amikor az Ő képviseletében, illetve Neki szolgálunk.
„Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk18,8). Éberen őrködjünk, hogy soha ne aludjék ki szívünkben az Isten irgalmas szeretetébe vetett hitünk lángja!