Évközi 30. vasárnap – Lk 18,9-14
Milyenek az imádságaink?
Az elmúlt vasárnapokon a hálás lelkület hiányáról, valamint az állhatatos, kérő ima szükségességéről volt szó. A mai evangéliumban Jézus egy hálaadó, valamint egy kérő imát mutat be.
A gőgös, öntelt, másokat lenéző farizeus nem Isten ajándékaiért adott hálát, hanem mindezt a maga érdemének tulajdonította. Önmaga tükörszobájába zárva nem ismerte fel szívében kevélység bűnét. Saját kiválóságának önelégült bizonygatásán kívül nem kereste a kapcsolatot Istennel.
„A vámos pedig… a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: »Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek«”. Nem mentegetődzött, nem ígérte, hogy igyekszik változtatni a magatartásán, vagy jóvá fogja tenni, amit vétett. De ő legakább személyes kéréssel fordult Istenhez. Jézus így összegezte a kétféle ima tanulságát: „Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem”.
A vámos kérő imájából is hiányzik valami. „A szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve” szólította meg Istent.
A mell verése Lukács evangéliumában még két alkalommal tér vissza, a 23. fejezetben, a passió elbeszélésében. Másodszor Jézus halála után szerepel, amikor „az egész sokaság, amely összeverődött, hogy ezt a látványosságot megnézze, a történtek láttán mellét verve hazatért” (Lk 23,48).
Az igazán jó imádság „elevatio mentis ad Deum, a lélek fölemelése az Istenhez”. Máriával együtt álljunk Jézus keresztje alá! Szemléljük Jézus tekintetét, ahogyan minket néz. Halljuk meg azt a szavát, hogy „szomjazom”. Értsük meg, hogy vágyódik a mi szeretetükre.
A ő szeme minket keress, nevünkön szólít, azt súgja, hogy szeress! Mindnyájunknak mondja: engem kövess!Megbízást is ad. Szemével azt üzeni, hogy folytassuk a munkáját! Legyünk jószívűek, legyünk irgalmasok! Hagyjuk el a rosszat, tegyük a jót!
Nem az a legfontosabb, hogy nagy jótetteink legyenek, hanem hogy ismerjük fel, mit tett Jézus értünk, amikor meghalt a kereszten. Szemléljük ámulattal a szeretetnek azt a gesztusát, amellyel ő szeretett minket! Engedjük, hogy elérjen minket az Úr tekintete, amely megváltoztatja a szívünket, vagyis az életünket. Akkor többé nem saját életünk önelégült főszereplői leszünk, hanem alázatos hirdetői Isten irgalmának, ahogyan a mai evangélium vámosa, illetve ahogyan a két héttel ezelőtti evangélium meggyógyított szamaritánusa (Lk 17,11–19).
Óvakodjunk attól, hogy másokhoz hasonlítsuk magunkat! Még rosszabb, ha ezt imádságként tesszük. Ne feledjük, hogy minden jó az Istentől van! Ne szűnjünk meg hálát adni Isten irgalma jóságáért!
A szentmisére ne csupán a jó tetteinket hozzuk áldozati ajándékként Istennek, mint a farizeus, hanem akár a bűnös önmagunkat is, mint a vámos! Akkor mi is „megigazultan” mehetünk haza.