Évközi 23. hét, szerda – Lk 6,20-26
Boldogok vagyunk-e? Tudjuk-e, hogy mi adja, illetve mi akadályozza meg a boldogságunkat?
A boldogság vágya minden ember lelkében ott van. A boldogtalanságba pedig nem lehet beletörődni: fáj, kínoz, megbetegít. Az életöröm hiánya depresszióssá tesz, kétségbeesésbe kerget.
A filozófusok, valamint a teológusok véleménye szerint a boldogság egyrészt használhatatlan cselekvési elv, másrészt a földi boldogság csak látszat-beteljesedés az Isten által adható üdvösséghez képest. Ennek ellenére 
„Minden ember boldog akar lenni”, olyan, aki a szíve mélyén megelégedett, akinek nincsenek beteljesületlen vágyai. De ehhez két nagy problémára lenne szükséges megoldást találni: a szenvedésre, valamint a halálra.
Aquinói Szent Tamás szerint
„A boldogság az értékeknek és szeretett személyeknek az elvesztés félelme nélkül való birtoklása, és az a bizonyosság, hogy az értékek soha nem fogynak ki, a szeretett személyek pedig halhatatlanok.”
Ebből két tény következik:
- Pusztán a földi értékek nem adnak boldogságot.
- Örök élet, valamint Isten nélkül nincs boldogság.
Vörösmarty Mihály is fölteszi a kérdést: „Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? Hír? Gyönyör? Legyen bár mint özön, a telhetetlen elmerülhet benne, és nem fogja tudni, hogy van szívöröm”. Mert mindez nem ad boldogságot. Széchenyi István mondta: „Csak az önös hibázza el az életét”. Mert az önző ember boldogtalan.
Általában jobban ismerjük Jézusnak a nyolc (vagy kilenc) boldogságról szóló tanítását, mint a mai Lukács evangéliumban felsorolt négyet. De mindegyik szerint egyedül Isten képes megadni az embernek a boldogságot. Boldogtalanok azok, akik ebben az életben akarják megtalálni a boldogságukat, ugyanakkor nem hisznek az örök életben. Csak azok lehetnek boldogok, akik napi problémáikban, szenvedéseikben sem feledkeznek meg arról, hogy az Isten szeretetre, valamint boldogságra teremtette az embert. Itt a földön pedig a szeretet, illetve a boldogság összetartozik a kereszttel, valamint az áldozattal. Mert a szeretetből fakad a boldogság, a szeretet mértéke pedig az áldozat, az áldozat viszont mindenkor fáj. Ha nem szeretek valakit, nem hozok érte áldozatot. Ha kicsit szeretek valakit, kevés áldozatra vagyok hajlandó érte. Ha nagyon szeretem a másikat, akkor nem méricskélek, hanem minden áldozatra hajlandó vagyok. De értelmét veszítené minden áldozat, illetve szenvedés, ha úgyis meghalunk, ezzel pedig mindennek vége lenne.
Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, amit minden szentmisében mond a pap, amikor áldozás előtt felmutatja a Krisztus Testévé átváltoztatott Szentostyát: „Boldogok, akik meghívást kaptak (a Mennyei Atyától Fiának) a Báránynak a lakomájára”: Ő szeretetből nemcsak meghalt értünk, hanem föl is támadt a halálból, valamint nekünk is örök életet ad. Bízhatunk Benne.
A boldogság biztosítéka tehát maga az Isten. Nyugtalan, vagyis boldogtalan a mi szívünk, amíg Benne meg nem találjuk a boldogságunkat (ahogyan Szent Ágoston is mondja).