Szeptember 14. A Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepe – Szám 21, 4-9; Jn 3,13-17
Mire gondolunk, amikor a saját keresztünket hordozzuk?
A mai ünnep távolabbi hátterében egy egészen profán történelmi esemény áll. Nagy Konstantin császár 312. októberében egy sorsdöntő csata előtt az égen a kereszt jelét látta, azzal a felirattal, hogy: „in hoc signo vinces”, ami annyit jelent, hogy ebben a jelben győzni fogsz. Ekkor a keresztények Istenének segítségét kérte. Győzelme a kereszténység, valamint az egész világ történelmében fordulatot hozott. A 313. évi milánói rendelettel véget ért a keresztények három évszázadon át tartó véres üldözése.
A mai ünnep története akkor kezdődött, amikor Nagy Konstantin anyja, a 80 éves Ilona császárnő 320 körül Jeruzsálemben a Kálvárián megtalálta Krisztus keresztjének 5 méteres gerendáját. Az ő fia Krisztus sírja fölé bazilikát építtetett, amelyet 335. szeptember 13-án szenteltek fel, másnap pedig felmutatták a népnek a Szent Kereszt ereklyét. A keresztnek, amely addig a gyalázat, a megbélyegzés tárgya, valamint a megkínzás, illetve a halálos ítélet kegyetlen eszköze volt, ez volt az első felmagasztalása.
Számunkra azonban mást jelent a mai ünnep. A mai evangéliumi részlet előtt Jézus azt mondta Nikodémusnak, hogy az Emberfiának szükséges fölemeltetnie, hogy aki hittel néz föl rá, az üdvösségre találjon benne, vagyis megszabaduljon a bűn okozta lelki haláltól. A fölemeltetés Jézus kereszthalálára utal.
A mai evangéliumi részletben elhangzott Jézusnak az a mondata, hogy az Atya „úgy (annyira) szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen”. Az „úgy” szó egyszerre mérték, valamint módhatározó. Azt jelenti, hogy mérhetetlenül szerette a világot, sőt azt is jelenti, hogy ilyen módon mutatkozott meg az Atya szeretete irántunk. A Fiú pedig nem pusztán engedelmességből, hanem irántunk való szeretetből vállalta a keresztet.
A mai ünnep azt üzeni nekünk, hogy amikor roskadozva hordozzuk a saját keresztünket, amikor kételkedünk Istennek irántunk való szeretetében, akkor üljünk le, aztán emeljük tekintetünket Krisztus keresztjére!
A szenvedés elkerülhetetlen. Nem élhetünk kereszt, vagyis áldozatok vállalása nélkül. Sőt, Babits Mihály szerint „Aki nem akar szenvedni, kétszer szenved” (Jónás könyve). De minden szenvedésünk csupán akkor értékes, ha szeretettel vállaljuk. Ezért a keresztünket úgy érdemes vállalni, mint Istenszeretetünk, valamint emberszeretetünk jelét, illetve eszközét. Ezzel bizonyítjuk szeretetünket Isten, illetve embertársaink iránt. Ugyanakkor ezzel mutatjuk meg a mennyei Atya iránti határtalan bizalmunkat, illetve teljes odaadásunkat.
Csak akkor leszünk képesek saját keresztünket mindennap fölvenni, illetve szeretettel hordozni, ha sokszor, hittel nézünk fel Krisztus keresztjére.
A kereszt legyen számunkra Isten szeretetének a jele! Amikor keresztet látunk, keresztet vetünk magunkra, illetve keresztet hordozunk, mindig arra gondoljunk, hogy Isten mennyire szeret minket!