Évközi 24. vasárnap – Mk 8,27-35
Mi a személyes válaszunk Jézusnak arra a kérdésére, hogy kinek tartjuk Őt?
Fordulópontnak vagy vízválasztónak is lehet tekinteni, hogy miután a tanítványok egyre növekvő érdeklődéssel hallgatták, valamint követték Jézust, Ő elérkezettnek látta az időt arra, hogy megkérdezze, kinek tartják Őt.
Jézus minket is megkérdez, valamint személyes választ vár: Kinek tartasz engem? Ki vagyok én számodra?
Mennyire személyes a Jézussal való kapcsolatom? Ápolom-e a Vele való kapcsolatomat? Akarom-e követni Őt, annak tudatában is, amit mondott, hogy: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét és kövessen.” (Mt 16,24; Mk 8,34; Lk 9,23)? Vállalom-e Vele együtt azt a helyzetet, illetve sorsot, amibe kerültem?
Amikor személyes választ adunk Jézusnak arra a kérdésére, hogy számunkra kicsoda Ő, akkor nyilván mindegyikünk válaszában közös, hogy Ő az Isten Fia, aki értünk emberré lett, azért hogy Megváltónk legyen. Érdemes tudnunk, hogy nem a szenvedéstől vált meg minket, hanem a vétkeinktől, melyeknek ára a kereszt. A kereszt vállalása nélkül nincs üdvösség.
A kereszt nem cél, a vállalt szenvedés nem önkínzás, hanem eszköz, Jézus követésének útja.
A szenvedés mindenkit megvisel. De nem mindegy, hogy hittel vagy anélkül szenved valaki. Csak a szeretettel vállalt szenvedésnek van értelme. Lehet örömmel vállalni a szenvedést az okáért, illetve a céljáért.
Assiszi Ferenc mondta, hogy „A Szentlélek összes malasztjai és ajándékai között, melyeket Krisztus az ő választottjainak ad, a legfőbb, ha valaki önmagán győzedelmeskedik, s Krisztus szeretetéért minden bajt, igazságtalanságot és gyalázatot készséggel elvisel… Ha mindezt készséggel és vidáman tűrjük el az áldott Jézus szenvedéseire gondolva,… ebben van a tökéletes boldogság” (Fioretti). Rajmundus Lullus még azt is hozzá teszi: „Mi a boldogság? Szeretetből vállalt boldogtalanság”.
A szeretettel együtt jár az áldozat vállalása. Itt a földön a szeretet, valamint a szenvedés elválaszthatatlanok egymástól. Valamilyen szintig természetes, hogy küzdünk a szenvedés ellen. De ha minden áron meg akarjuk menteni az életünket, ha idegenkedünk a szenvedéstől, akkor észrevétlenül a sátán oldalára sodródhatunk. Erre utalt Jézus, amikor a mai evangéliumban „így korholta Pétert:»Távozz tőlem, sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.«”.
A szenvedés elkerülhetetlen. Nem élhetünk kereszt, vagyis áldozatok vállalása nélkül. Sőt, Babits Mihály szerint „Aki nem akar szenvedni, kétszer szenved” (Jónás könyve). De minden szenvedésünk csak akkor értékes, ha szeretettel vállaljuk. Ez a bizonyítéka annak, hogy igazán szeretjük Istent, illetve azokat, akik iránt Isten szeretetet öntött a szívünkbe.
Bárcsak átélhetnénk azt, amiről Pál apostol ír, hogy: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1,24).