Szeptember 24. Évközi 25. vasárnap

Évközi 25. vasárnap – Fil 1,20-27; Mt 20,1-16

A legfontosabb ügyünknek tartjuk-e a magunk, illetve a mások üdvösségét?

Az egyházatyák útmutatása szerint több értelmezése lehetséges a szőlőmunkásokról szóló példabeszédnek. Alkalmazhatjuk a pogányok meghívására, a zsidóságból megtérő keresztényekre, valamint az életkor előrehaladása miatt az emberi életszakaszokra is. De érvényes minden későn jövőre, illetve a későn megtérő bűnösre is. A legfontosabb üzenete az, hogy Isten mindig keres minket, hogy üdvözíthessen.

Egyértelmű, hogy a példabeszédben szereplő egy dénár az üdvösségünket jelenti. Isten mindenkinek egyformán ugyanazt akarja adni, lényegében önmagát.

A példabeszéd igazi csattanója az, amikor az először beállt napszámosoknak nem teljesült az a várakozása, hogy ők majd többet fognak kapni, mint a később jövők. A gazda rájuk pirít, hogy nem ő a rossz, hanem a zúgolódók, akik irigykedve kifogásolják az ő nagylelkűségét: „Rossz szemmel nézed talán, hogy én jó vagyok?”

Azonban a mai példabeszédet értelmezhetjük úgy is, hogy végső soron a jóakaratról, a jóindulatról szól, illetve ennek hiányáról: az irigységről, amelynek az alapja mindig az összehasonlítás (amikor a másik emberhez mérjük magunkat). Az üdvösségünk (az örök boldogságunk) a jóakaraton, a jóindulaton múlik. Ennek hiánya az irigység, amely nagyon meg tudja keseríteni az életünket!

Az irigységre való hajlam a hét főbűn egyike. Ott lakik minden ember lelke mélyén. A gonosz lélek könnyen felébreszti ezt a hajlamot, aztán az irigység megmérgezi életünket, tönkreteszi kapcsolatainkat. Az ősbűn elkövetésére való csábítás is a gonosz lélek irigységéből fakadt.

Azok hasonlítanak a mennyei Atyára (azok sajátították el Krisztus lelkületét), akik tudnak örülni mások boldogulásának, sőt ezért tudnak még küzdeni is. Akiket viszont bánt az, hogy mások Istentől ugyanolyan jóban részesülnek, mint ők, azok nem annyira azt támadják, akikre irigykednek, hanem Azt, Aki a javait mindnyájunknak akarja adni.

A szentlecke Pál apostol önzetlenségét állítja elénk példaképül: „Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal legyek, mert ez mindennél jobb volna, de hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van. Ha viszont tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent.”

Mivel Isten jót akar nekünk, ezért nekünk is jóakarattal, jóindulattal szükséges viseltetnünk egymás iránt. A békességnek ez az alapja. Csak azokat tölti el a békesség, akik jóindulattal vannak egymás iránt. Jézus születésekor az angyalok is a jóakaratú embereknek hirdették a békességet. Azonban csak azok tudnak jóindulatúak lenni mások iránt, akik egészségesen szeretik saját magukat, illetve akik a mások üdvösségét is szívügyüknek tartják.

Becsüljük meg azt a biztonságot, illetve nyugalmat, amit a korai felfogadás nyomán a biztos bér reménye, vagyis az örök üdvösségünk jelent a számunkra!