Évközi 32. hét, kedd – Lk 17,7-10
Örülünk-e annak, hogy szolgálhatunk Istennek?
Nekünk is szól a mai evangélium utolsó mondata: „Amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk volt”. Jézus ezzel nem azt akarja mondani, hogy erőnkön felül még többet tegyünk meg mint ami a kötelességünk, hanem elégedjünk meg azzal, amit megtettünk. Ez elsőre úgy hangozhat, hogy Jézus egyfajta középszerűségre hívna minket. De nem erről van itt szó.
Jézus nem tesz különbséget kötelező minimum, illetve önként vállalt külön-teljesítmény között. Az evangéliumok többször beszámolnak arról, hogy a farizeusok nagy része a kötelezőt túllépő produkciókkal szeretett hivalkodni. Dicsekedtek azzal, hogy az előírtnál többször böjtölnek, adót fizetnek abból is, amiből nem volnának kötelesek, stb. Jézus sokszor óvta a tanítványait az ilyen magatartás kockázataitól. Inkább azt hirdette, hogy aki többet kapott, az többel tartozik az elszámoláskor.
Akármennyit tettünk, nem érdemlünk különös elismerést, mert csupán azt tettük, amivel Istennek tartozunk. Nem méltatlankodhatunk amiatt sem, hogy dicséret helyett újabb feladatokkal bíz meg minket az Úr. „Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri, s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap” (Lk 12,47-48).
A példabeszéd tanulsága tehát nem az, hogy a szolgák legyenek még szorgalmasabbak, vagy tegyenek többet annál, mint amit rájuk bíztak. Hanem az, hogy a szolga akármennyire jó munkás, legyen tudatában annak, hogy mindaz, amivel rendelkezik azt Urától kapta, hogy feladatait el tudja végezni.
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy elsősorban Isten munkatársai vagyunk itt a földön. Mindenünket, amink van (örökölt vagy szerzett javainkat, képességeinket) azért kaptuk, hogy szeretettel szolgáljunk velük.
Jézus nem csupán beszélt erről, hanem meg is mutatta, mit jelent szeretettel szolgálni: „mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8). Nem kereste a maga dicsőségét (vö. Jn 8, 50), éppen „ezért Isten felmagasztalta” (Fil 2,9), a feltámadásban Úrnak dicsőítette meg.
A szolgálat igazi, helyes lelkületét Jézustól tanulhatjuk meg, aki egyértelművé tette számunkra, hogy amikor áldozatos szeretettel az embereket szolgáljuk, akkor Isten szeretetével szolgálunk. Ezért mondja Jézus hogy: „Nem nevezlek többé szolgának benneteket,… Barátaimnak mondalak benneteket,…” (Jn 15,15). Ez arra hívja fel a figyelmünket, hogy Ő a szolgálatkészségünket magasabb szintre akarja emelni azáltal, hogy meghív bennünket a Vele való barátságra.
Weöres Sándor szavaival fohászkodom:
„Ó, bár jó szolga lehetnék,
De jaj, szolga csak egy van, Az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.”