Évközi 1. hét, szerda – 1Sám 3,1-10.19-20; Mk 1,29-39
Kihasználjuk-e az elfogadó, valamint az áldozatos szeretetre adódó lehetőségeinket?
A mai olvasmányban Sámuel készségesen vállalta azt a szolgálatot, amelyre anyja fogadalmat tett, hogy felajánlja őt Istennek, még mielőtt megfogant volna. Gyermekkorától fogva Héli főpap mellett az Úrnak szolgált.
A mai evangéliumban is az ilyen szolgálatra kapunk példát. A legjobb példa maga Jézus, aki azt mondta magáról, hogy Ő azért jött, hogy szolgáljon (vö. Mt 20,28 és Mk 10,45). Őt követte Péter, aki kezdettől fogva megértette, mit jelent a Jézustól kapott meghívás.
Péter meghívásának elfogadása után rögtön meghívta Jézust, hogy pihenjen meg nála. Mindent meg akart osztani Vele és azokkal, akiket Jézus meghívott tanítványainak. Megértette, hogy amikor Ő meghív a Vele való közösségre, akkor egyben az egymással való közösséget is építeni akarja közöttünk.
Péter nem aggodalmaskodott, hogy anyósa beteg, valamint háza csupán egyetlen helyiségből állt. Nem törődött azzal a kényelmetlenséggel, amit a vendégek érkezése okozhat. Azzal sem foglalkozott, hogy milyen benyomást kelt majd társaiban a beteg asszony jelenléte.
Figyelemre méltó, hogy Jézus mennyire megértette Pétert és a helyzetet. Jóllehet nem azért hívta meg Őt Péter, hogy gyógyítsa meg az anyósát, de Jézus azonnal segített. A meggyógyított anyós pedig mindjárt munkához látott (örömmel szolgálta Jézust, valamint a többi vendéget). Nem volt ez kis dolog. Az asszonyok nemigen szolgálhattak föl egy férfitársaságnak. De úgy érezte, hogy neki ott a helye azok között, akik Jézus köré gyűltek. Föl sem merült benne, hogy nehezteljen Péterre, illetve Jézusra, aki miatt Péter otthagyta az ő lányát, valamint a családját.
Isten tiszteli a mi szabadságunkat. Mindegyikünkhöz szól, mindegyikünket megbíz egy adott közösségen belül valamilyen szolgálattal. Ezt a szolgálatot úgy szükséges fogadnunk, mint Istentől kapott hivatást, melynek teljesítésével nemcsak az embereknek, hanem Istennek is szolgálunk! Természetesen, akiket a családos életre hív, azok a család keretein belül a családtagokat szolgálják, de úgy, hogy ezzel Istennek is szolgálnak.
A szeretetből fakadó szolgálatnak a forrása, amely „nem keresi a maga javát” (1Kor 13,5), Isten szívében van. Istenünk dicsősége abban áll, hogy adhat. Az élet törvénye minden teremtmény számára az önmegtagadó szeretet törvénye. Krisztus mindent az Atyától kapott, és azért kapta, hogy továbbadja. Nincs senki, illetve semmi (az önző emberi szíven kívül) aki vagy ami önmagának élne. A dicsőség angyalai is abban találják örömüket, hogy adhatnak; fáradhatatlanul őrködnek azok felett is, akik nap nap után bukdácsolnak.
Karácsony öröme akkor marad meg bennünk, ha az Istenre találással együtt a családunk tagjait, illetve az Istentől nekünk rendelt közösségünk szolgálatát is szívesen vállaljuk. Igyekezzünk, hogy az ilyen odaadó szolgálatban teljesedjék ki az életünk!