Évközi 8. vasárnap – Sir 27,5-8; Lk 6,39-45
Mit válaszolunk arra kérdésre, hogy „Vezethet-e vak világtalant?” Értjük-e, hogy mit jelent az, hogy „A szív bőségéből beszél a száj?”
A mai evangéliumi részlet hasonlatai, kérdései lazán kapcsolódnak egymáshoz. Az első kérdés: „Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e bele mind a ketten gödörbe?”
Jézus tanítói, valamint csodatevői gyakorlatában a vakság a hitetlenséget jelenti. Jézus mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy a hitetlen ember ne vállalkozzon mások életének vezetésére. Pál apostol írja, hogy A természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását.” (Róm 8,19).
Az az ember tud a másiknak igazán segíteni, aki fel tudja fedezni saját élete eseményeiben (különösen a nehézségekben) Isten szeretetét, segítségét, gondoskodását, aki hálás tud lenni Istennek mindazért, amin keresztül ment. Ennek felismeréséhez azonban hitre, Isten segítségére van szükség. Nélküle még a jó dolgokért sem tudunk hálásak lenni.
Amikor Jézus a jó, illetve a rossz gyümölcsökről beszél, ezek forrásául az emberi szívet jelöli meg. Minden ott kezdődik, hogy vigyázunk-e a szívünkre, hogy milyen vágyakat, érzelmeket, gondolatokat, képeket engedünk be a fülünkön, illetve a szemünkön keresztül a szívünkbe, hogy ott megtelepedjenek, valamint kifejlődjenek. A gonosz is a gondolatainkon, fantáziánkon, álmainkon keresztül kísért! A rossz vágyak, hajlamok, indulatok a szívünkben születnek meg. Ha nem teszünk ellenük, akkor fölerősödnek, eluralkodnak rajtunk, aztán bűnös szavakhoz, illetve bűnös cselekedetekhez vezetnek. Jézus tanítását a szívünk közepében szükséges őriznünk, ápolnunk. Már a beszédünk is elárulja, hogy mi van a szívünkben. „A szív bőségéből beszél a száj.”
Lukács evangéliumában az élő fa gyümölcseinek a hasonlata megelőzi a házépítés hasonlatát. Ezzel Jézus azt akarja tudatosítani bennünk, hogy életünket soha nem tekinthetjük befejezettnek. Mert az életünk nem olyan, mint egy tökéletességig fejlesztett, statikus építmény, hanem élő, fejlődő valóság. Szükséges szüntelenül építkeznünk, fejlődnünk, növekednünk, mindig nyitottan a jóra, Krisztusra figyelve. Az a fontos, hogy Krisztus élete szüntelenül növekedjék bennünk! Ahhoz, hogy jó gyümölcsöket, valamint bőséges termést hozzunk, Jézussal való állandó együttműködésre van szükségünk. Ő mondta az utolsó vacsorán: „Nélkülem semmit sem tehettek”. (Jn 15,5)
A mai szentírási rész elején, az első kérdések föltevése után mondja Jézus: Nem nagyobb a tanítvány mesterénél. Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere.” Ez akkor valósul meg, ha mindig megmaradunk Jézus tanítványának. Így válhatunk mesterré. Csupán ekkor lehetünk vezetővé, vagyis világossággá mások számára. Mert egyedül Jézus a világ világossága. Ha őt követjük, csupán akkor lesz igaz, amit nekünk is mond: „Ti vagytok a világ világossága”.