Nagyböjt 5. vasárnapja – Jn 12, 20-33
Szoktunk-e szívünkből fakadó valódi elégtételt vállalni?
Az egymást szerető emberek között is megesik, hogy olyat mondanak, úgy viselkednek, olyat tesznek, hogy azzal megbántják a másikat. A szeretet azt kívánja, hogy mi is igyekezzünk valamilyen módon jóvátenni a bántást.
Így vagyunk a jó Istennel is. Zakeus, a vámosok feje, megtérése jeléül azt mondta Jézusnak: „Íme, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette” (Lk 19,8).
Érezzük azonban, hogy azt a sérelmet, amelyet Isten szeretete ellen elkövettünk, a saját erőnkből nem tudjuk jóvá tenni. Ezért jött a segítségünkre Jézus. Ő mindennél, valamint mindenkinél sokkal nagyobb elégtételt adott, amikor engesztelésül egész földi életét, sőt halálát is odaadta értünk az Atyának. Nemcsak azokat a fájó terheket vette magára, amelyek a legsúlyosabban nyomják a mi vállainkat (az árulást, az elhagyatottságot, stb.), hanem a kínhalált is.
„Isten… Krisztusban kiengesztelődött a világgal, nem tartja számon vétkeinket” (2Kor 5,19). „Megbocsátotta minden bűnünket. A követelményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte,… és a keresztre szegezte” (Kol 2,13-14). Megújította az Istennel kötött szövetséget.
Egy afrikai közmondás szerint: „minden ember valaki másért születik”. Mert valaki mindig rászorul a segítségre, támogatásra, szeretetre.
Jézus mindnyájunkért született. A megváltásban minden embert képviselt, tehát a mi nevünkben adta meg az Atyának az elégtételt. Mivel feltételek, valamint elvárások nélkül szeret, elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Elfogadott minket gyengeségeinkkel együtt, mindenben szolidaritást vállalt velünk. Aztán mindnyájunkért meghalt, mégpedig olyan halállal, amellyel hibáinkat felvitte a keresztre, hogy az mindazok számára a megbocsátás és az örök üdvösség forrása legyen, akik Őt elfogadják.
A gyónásban Isten megbocsátja minden megbánt botlásunkat. Mi azonban érezzük, hogy illik a részünkről is valamilyen elégtételt adni. A szentséget kiszolgáltató papnak kötelessége valamilyen penitenciát adni. Igaz, hogy a feloldozás érvényességének nem feltétele a penitencia elvégzése. Jó azonban, ha ez a részünkről nem csupán szimbolikus. Ha úgy érezzük, hogy nem megfelelő penitenciát adott a pap, annak elvégzése után nyugodtan vállalhatunk mást. Ha kevés imát kaptunk, próbáljuk nagy odaadással mondani! Akkor annak súlya lesz. Szent Erzsébetről jegyezték fel, hogy egy óra alatt tudta elmondani a Miatyánkot.
Végül gondolkodjunk el azon, hogy mi a célja minden elégtételnek! Az, hogy minden tehertételtől megszabaduljunk. Az, hogy ezután az Istennek, Istennel éljünk.