Húsvétkedd – Jn 20, 11-18
Egyre személyesebb-e az Istennel való kapcsolatunk?
Jézus a búcsúbeszédében tárta fel, hogy ahogyan az Atya szereti Őt, illetve Ő szereti az Atyát, úgy szeret minket is. Továbbá azt az új parancsot adta nekünk, hogy: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). Nem sokkal később azt is mondta, hogy: „Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki” (Jn 14,21). Másképpen fogalmazva: „aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23). Ezután beszélt arról, hogy mindez a Vigasztaló Szentlélek által valósulhat meg, akit majd az ő nevében küld az Atya (vö. Jn 14, 26).
Jézus feltámadásával lehetőség nyílt arra, hogy Ő mindegyikünkkel személyes kapcsolatba lépjen, valamint Vele együtt személyes kapcsolatba léphetünk az Atyával is. De mindehhez a Szentlélekre is szükség van. Egyedül Általa létesülhet személyes kapcsolat Istennel, aki nem egy személy, hanem három személy szeretet-közössége. A Szentlélekben szerethetjük ugyanazzal a szeretettel Istent, illetve egymást is.
Mindezt érdemes tudni, amikor Jézusnak a föltámadása utáni megjelenéseivel kapcsolatban arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért nem ismerték fel azonnal a Feltámadt Jézust még a Hozzá legközelebb állók sem. Megtudhatjuk, hogy a mi látásunknak, vagyis a mi megtapasztalásunknak milyen akadályai, feltételei vannak.
Ilyen feltételek a Krisztus feltámadásába vetett hit, a Krisztus iránti, valamint az egymás iránti nyitottság (szeretet), aztán a kereszt (a szenvedés) szeretettel történő elfogadásának készsége.
Ezeken kívül szükséges elhárítanunk a személyes megtapasztalás egyéb akadályait is, mint például a negatív érzelmeket (a harag, a gyűlölet, az ún. fő bűnök, az önzés, stb.). A mai evangéliumban Mária Magdolna esete jó példa a bezárkózásnak, a csalódottság érzésének akadály-voltára is, hiszen ezek is negatív érzelmek, de legfőképpen a gyászban való megrekedés. Mária Magdolna szemét az elkeseredettség, a vigasztalhatatlan fájdalom könnyei elfátyolozták. Ezért nem ismerte fel Jézust. Urának holttestéhez való ragaszkodása megakadályozta abban, hogy felismerje az Élő Urat. De magához térítette, amikor Jézus a nevén szólította.
Nagy tanulság, hogy ne maradjunk meg a bezárkózásunkban, illetve önsajnálatunkban! Nem sajátíthatjuk ki magunknak Jézust, de a Vele való találkozás kegyelmét sem!
Mivel Jézus már nem tartozik ehhez a világhoz, ezért egyedül akkor tudjuk felismerni, ha Ő megszólít. Erre a válaszunk a hit kifejezése. Ezt követi a Jézussal való személyes kapcsolat felvétele.
Ő az ígérete szerint mindig velünk van, mindenről tud, ami velünk történik. Szólítsuk meg Őt! Ha válaszol, akkor egyben küldetést is kapunk Tőle. Küldetésünk van testvéreinkhez, hogy sietve közöljük velük az örömhírt, amelyben részesített minket az Úr. Hirdessük szavunkkal, valamint életünkkel, hogy Jézus feltámadt!