Szombat Húsvét hetében – ApCsel 4,13-21; Mk 16,9-15
Mi az alapja a Krisztus feltámadásába vetett hitünknek?
Korunk bibliakutatói szerint nem Márk evangélista írta a mai evangéliumi részletet, hanem nagy valószínűséggel az első vagy a második század keresztényei. Mert ők úgy vélhették, hogy jobb lett volna, ha Márk így fejezi be az evangéliumát. Nem tudták elfogadni, hogy miután az angyalok közölték az asszonyokkal Jézus feltámadásának örömhírét, majd pedig üzentek velük a tanítványoknak, ők: „kijöttek a sírból és elfutottak, mert félelem és szorongás vett rajtuk erőt. Félelmükben senkinek sem szóltak semmiről” (Mk 16,8).
Viszont, ha valóban hozzátoldották azt a részt, amellyel a mai formájában befejeződik Márk evangéliuma, akkor Jézusnak az a mondata is megkérdőjelezhető, hogy: „szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket”. Ezt Jézus a három év alatt valóban megtette többször is a tanítványaival, de feltámadása után egészen másképpen (sokkal tapintatosabban) viselkedett velük szemben. Hiszen jól tudta, hogy az apostoloknak időre van szükségük ahhoz, hogy az ő föltámadását elfogadják.
Amikor az asszonyok továbbították az angyalok üzenetét, a tanítványok nem hitték el Jézus feltámadását, mert asszonyi beszédnek tartották. Egyedül a Vele való találkozáskor ébredt bennük hit. Ez is bizonyítja, hogy az emberi tanúságtétel ugyan segíthet a hit útján, de ennél fontosabb a személyes találkozás a Feltámadottal.
Így érthető az is, hogy bár Jézus feltámadása, valamint az utána következő jelek (pl. a gyógyítások) bizonyítékokat szolgáltattak a főtanács számára, ők az előítéletükből, illetve a hatalmi vágyukból kiindulva mégis mindent visszautasítottak. Óriási hitre, ugyanakkor komoly bűnbánatra lett volna szükségük ahhoz, hogy súlyos tévedésüket beismerjék, majd pedig elfogadják, hogy Jézus valóban feltámadt.
Nekünk is sok külső bizonyítékunk lehet Jézus feltámadásáról. De minket is igazán csak a saját személyes tapasztalatunk győz meg arról, hogy Krisztus valóban feltámadt, és él.
Ha sikerül megszabadulnunk az akadályt jelentő indulatainktól, vagy az olyan negatív érzelmektől, mint a félelem, a harag, a gyűlölet, vagy az elkeseredés, valamint a hit nélküli gyász, akkor megtapasztalhatjuk magunkban, hogy Krisztus valóban feltámadt, sőt azt is, hogy velünk van, illetve bennünk él.
Ha ezt személyesen megtapasztaljuk, akkor a feltámadt Krisztustól mi is küldetést kapunk, hogy ne csupán szavainkkal hirdessük, hanem életünkkel is tegyünk tanúságot Róla. Mindenkinek (a világnak, valamint nekünk is) nemcsak tanítókra, hanem elsősorban tanúkra van szükségünk!