Évközi. 20. hét, szombat – Mt 23,1-12
Mennyire mély, illetve őszinte a vallásosságunk?
Amikor Jézus szóvá tette az írástudók, illetve a farizeusok helytelen vallásosságát, ezzel nem a tekintélyüket akarta rombolni. Sőt, elismerte a tisztségüket, amikor azt mondta, hogy Mózes „tanítószékében… ülnek”. Ez nyilvánvalóan Mózes tanítóhivatalát jelentette. Mert ha valaha volt is Mózesnek széke, amelyen ülni szokott, amikor tanított vagy bíráskodott, az a Jézust megelőző 1200 év alatt már régen megsemmisült.
Jézus figyelmeztetett, hogy ha a hivatalos tanítók életvitele, magatartása nem is felelt meg a tisztségüknek, ennek ellenére „Tegyetek meg és tartsatok meg… mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert tanítják ugyan, de maguk nem teszik azt.”
Már a próféták is ostorozták kortársaikat a külsőséges vallásosság miatt. A prófétáknak ezt a vádját bővíti ki Jézus azzal, hogy a magamutogatást is a szemükre veti.
Jézus „a néphez és tanítványaihoz” szólt. De nem szabad csupán azt gondolnunk, illetve megállnunk ott, hogy jól megmondta nekik. Tanítását szükséges magunkra alkalmaznunk. Vizsgáljuk meg, hogy esetleg nem vagyunk-e mi is farizeusi lelkületűek, amely a felszínességben, a külsőségekhez való ragaszkodásban mutatkozik meg!
Jézus szavai természetesen vonatkoznak azokra is, akik Péter tanítóhivatalának, a Szentszéknek a képviselői.
Ma általában a képmutató, álszent embereket nevezzük farizeusoknak, vagyis akikben ellentétben áll az, amit mondanak, illetve amit tesznek. Számukra az emberek véleménye a fontos, nem az Isten tetszése. Azon fáradoznak, hogy eljátsszák a vallásos ember szerepét, nem azon, hogy valóban ilyenné váljanak. A belső ürességet külsőségekkel, ájtatossági gyakorlatokkal kendőzik. Ez a hamis vallásosság ráadásul még nagy gőggel, fennhéjázással is párosulhat. Könnyen észreveszik másokban a farizeusi lelkületet, sőt ezen fel is háborodnak.
Máté kétféle egyház képét szembesíti egymással. Óvni akarja az Egyházat a farizeusi, vagyis a külsőségeiben pompás, de lelkületében üres gyülekezet képétől. Ezzel szembeállítja az igazi keresztény közösséget, amely testvérekből áll. Az Egyház nem anarchikus, vezető nélküli gyülekezet. Közvetlenül a Szentlélek Isten irányítja. Valamennyi tagja egyformán Isten gyermeke. Akik az Egyházban vezető szerepet vagy feladatot kapnak, arra hivatottak, hogy elsősorban tetteikkel tegyenek tanúságot közös Atyánk jelenvalóságáról, illetve ne azt érezzék feladatuknak, hogy helyettesítsék, hanem hogy képviseljék Őt. Mert az Atya soha nem hiányozhat a közösségünkből.
Az igazán vallásos ember az, aki szerényen, szívesen, örömmel, valamint alázatosan szolgál Istennek, illetve Isten akarata szerint az embereknek. Ebben segítsen mindnyájunkat a Szentlélek!