Advent 1. hete, péntek – Iz 29,17-24; Mt 9,27-31
Hisszük-e, hogy Jézus a világ világossága? Követjük-e Őt? Vállaljuk-e testvéreinket gyöngeségeikkel együtt?
Jézus nyilvános működésének megkezdésével kapcsolatban Máté evangéliuma Izaiás prófétát idézi: „a nép, mely sötétségben ült, nagy világosságot látott. Világosság támadt azoknak, akik a halál országában és árnyékában ültek” (Mt 4,16). Izaiás próféta a mai olvasmány szerint is úgy öntött reményt a csüggedőkbe, hogy lelki gyógyulást ígért: „Azon a napon a siketek is meghallják az Írás szavát, a vakok szeme pedig látásra nyílik a sötét homály után”.
János evangélista szerint Jézus azért jött, hogy mint a világ világossága, megnyissa szemünket az üdvösség útjának felismerésére: „Azért jöttem a világba, hogy ítéletet tartsak, hogy akik nem látnak, azok lássanak, és akik látnak, azok vakok legyenek” (Jn 9,39). Jézus szánalommal beszélt azokról, akiknek sötétség borult az elméjükre, ezért nem ismerték Őt fel. „Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?” (Mt 6,23)
Az a két vak, aki egymásba kapaszkodva, egymást támogatva Jézus nyomába szegődve kiáltozta, hogy „Könyörülj rajtunk, Dávid fia!”, nem élt olyan lelki vakságban, mint azok, akik azt gondolták önmagukról, hogy látnak, pedig nem ismerték fel Jézusban a Megváltót. Ezek a vakok anélkül, hogy ismerték volna Krisztust, egymás terhét hordozva már teljesítették az ő törvényét.
A két vak nem csupán a nyomorúságban volt együtt, hanem a Jézusba vetett hitben is. Különös módon két testi vakság szeretettel társulva teljes belső látásra segítette őket. Ők mind a ketten hittek abban, hogy Jézus képes őket meggyógyítani. Magában Jézusban hittek. Egészen a szállásáig kísérték Jézust, sőt, vették a bátorságot, hogy bemenjenek Hozzá. Ekkor kérdezte meg tőlük Jézus: „Hiszitek-e, hogy tudok segíteni rajtatok?” Miután azok azt felelték, hogy „Hisszük, Uram!” csak ez után mondta nekik: „Legyen a hitetek szerint!”
A két vak példája arra tanít minket, hogy alázatossággal, ugyanakkor állhatatossággal közeledjünk Jézushoz. Ő ott nem tesz csodát, ahol bizonyítékokat követelnek Tőle. „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak azonban kegyelmet ad” (Jak 4,6). Higgyük, hogy Jézus a javunkat akarja, akkor biztosítja is azt! De Jézus követésében is állhatatosságra van szükség, mint ahogy a vakok is kitartóan követték Őt. Pedig a vak ember számára nem könnyű a járás. Nagy szükségük volt egymásra, valamint a hallásukra is.
A kölcsönös szeretetből elfogadott nyomorúság az a föld, amelyből kihajt a hit, valamint a remény. Ha egy családban vagy közösségben a legteljesebb mértékben vállalják egymás gyengéit, nyomorúságait, gyógyíthatatlannak tűnő testi-lelki bajait, akkor Isten országa Jézusban elérkezik közéjük.
Kövessük Izaiás prófétának a felszólítását: „gyertek, járjunk az Úr világosságában!” (Iz 2,5)