Július 3. Szent Tamás apostol – Jn 20,24-29
Hiszünk-e Isten szeretetében, valamint hatékonyan tudunk-e tanúságot tenni róla?
Tamás apostol nem fogadta el társai tanúságtételét. Nem hitte el, hogy Jézus valóban föltámadt, illetve él.
Pedig a látás, valamint a tapintás nem lehet mindenkinek az osztályrésze. Jézus kijelentése szerint akik nem látnak, hanem csak a hallás (az igehirdetés által) hisznek, azok éppen olyan boldogok, mint akik látnak és úgy hisznek. Ugyanakkor „A hit hallásból fakad”.(Róm10,17)
Tamás első jelként azt kapta, hogy Jézus belelát a gondolataiba. Feltámadása után is olyan odaadással törődik övéivel, mint azelőtt. Aztán az Úr Jézus a testén levő sebek nyomaival nemcsak azt akarta bizonyítani, hogy Ő él, hanem azt is, hogy halálosan szeret minket.
Hitünk alapja az a meggyőződésünk, hogy Isten szólt, hogy Ő nyilatkozott meg. Az Egyház megőrizte a szemtanúk tanúskodását, ezt szükséges mindig kifejtenie ahhoz, hogy a hit ésszerű állásfoglalás legyen. De hitünk kialakulásához személyes bizonyosságra, megtapasztalásra is szükségünk van. Ahhoz, hogy erre Tamás apostolnak alkalma nyíljék, az is szükséges volt, hogy fölkeresse társait.
A kinyilatkoztatásra épülő keresztény hit mindig abban való hit, hogy Isten a szeretet. Isten nem csupán az önmagától való, örökkévaló, mindentudó, valamint mindenható Isten, hanem Ő a minket szerető, velünk törődő, a rólunk gondoskodó Isten. Hitünk lényegét így foglalta össze Szent János apostol: „Megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne!” (1Jn 4,16).
A hitetlenség mögött sokszor az Isten szeretetében való , illetve valamilyen csalódás húzódik meg. Ha valami miatt nem bízunk eléggé Isten szeretetében, ha hiányosságokat tapasztalunk az egymás iránti szeretetünkben, akkor ezek a hitünk hiányát bizonyítják, valamint botrányt okoznak, a hit akadályát képezik mások számára. Ha nem viszonozzuk Krisztus szeretetét, vagyis ha nem szeretjük Krisztust mindenek fölött, mindennél/mindenkinél jobban, illetve nem szeretjük egymást okos szeretettel úgy, ahogy Ő szeretett minket, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy hiteltelen a kereszténységünk! De ha mások is megtapasztalják, hogy valóban szeretjük az Istent, illetve egymást, akkor ez segítséget jelent másoknak is, hogy higgyenek az Istenben.
Higgyünk Isten szeretetében, valamint úgy tegyünk erről tanúságot, hogy úgy szeretjük egymást, ahogyan Jézus szeretett minket! Az egymás iránti, egymással törődő, türelmes szeretetünkkel tudunk hozzájárulni a feltámadott Krisztusba vetett hit megerősítéséhez!
Tamás és a többi apostol példája is bizonyítja, hogy nélkülözhetetlenül szükségünk van a személyes megtapasztalásra, az érintésre. Ez a szentmisében, a szentáldozásban valósul meg. Rajtunk múlik, hogy minden szentáldozásunk valóban személyes találkozás legyen a feltámadott Jézussal!
„A hit meggyőződés arról (=megtapasztalása annak), amit nem látunk”. (Zsid 11, 1)