Szentháromság vasárnapja – Jn 16,12-15
Értékeljük-e, eltölt-e minket örömmel, valamint hálával, hogy Jézus Krisztus által nemcsak megismerhettük a Szentháromság legszemélyesebb életét, hanem a Szentlélek révén nekünk is részünk lehet benne? Készek vagyunk-e személyes kapcsolatot ápolni az Atyával, a Fiúval, valamint a Szentlélekkel?
Jézus egyszer sem mondta ki azt a szót, hogy Szentháromság. De sokszor beszélt az Atyáról, valamint arról, hogy ő az Atyával egylényegű. A mai evangéliumi részletben mondja: „Minden, ami Atyámé, enyém is.” A harmadik személyről, az Igazság Lelkéről is állítja, hogy egylényegű vele, ugyanígy az Atyával is.
Három évszázadnál hosszabb idő telt el, míg 352-ben a niceai zsinat, végül 381-ben a konstantinápolyi egyetemes zsinat megegyezett a Hitvallásban, melynek alapján a dogmatikus teológusok úgy fogalmazták meg a Szentháromság hittitkát, hogy „Az egyetlen és osztatlan isteni természet három egymástól valóságosan különböző személy élő szeretet-közösségében áll fenn.”
Szent János apostol meghatározásából kiindulva, mely szerint „Szeretet az Isten”, mi úgy is gondolkodhatunk, hogy a szeretet legalább két személyt feltételez, akik a szeretetben kölcsönösen egymás felé fordulnak, valamint egymásnak ajándékozzák magukat. Ők az Atya és a Fiú. De Istenben ez a tökéletes adás, valamint elfogadás egy külön személyben, a Szentlélekben áll fenn. Ugyanakkor a három isteni személy mindegyike csupán úgy külön személy, hogy mindegyik a másik két személy által létezik. Ebből számunkra is tanulság, hogy mi is csupán egy másik személlyel való kapcsolatunkban válhatunk igazán személlyé. Isten az embert a saját képére és hasonlatosságára, vagyis közösségi lénynek teremtette. Ebből is következik, hogy az ember akkor lesz boldog, ha közösségben él Istennel, valamint embertársaival.
Isten „eleve arra rendelt (minket), hogy Fiának képmását öltsük magunkra, így lesz Ő elsőszülött a sok testvér között” (Róm 8,29). Mi csupán akkor élünk a Szentháromság képmásaként, ha szeretetben élünk. Ez nemcsak azt jelenti, hogy mi szeretettel fordulunk mások felé, hanem azt is, hogy engedjük magunkat szeretni. Nemcsak a szeretet adása, hanem a szeretet elfogadása is fontos. Nem az szeret igazán, aki csupán adni akar, de elfogadni nem.
A Lélek szerinti élet a szüntelen kölcsönösséget, az állandó viszonzást, magának a szeretetnek a szünet nélküli kölcsönös áramlását jelenti a személyek között. A szeretet közössége, az egység köteléke a kölcsönös szeretet.
Jézus azt mondta, hogy „amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra. … és a jövendőt fogja hirdetni nektek”. Elvezet, kísér minket, abban a folyamatban, hogy hogyan viszonyuljunk a jövőhöz. De mi a jövő? Pontosabban: ki a jövő? A mi jövőnk a Szentháromság, a Benne való élet. A Szentlélek lassacskán elvezet a Szentháromság életébe, amely fokozatosan bontakozik ki bennünk, már a földi életünkben, aztán majd az örök életben teljesedik ki.