Húsvét 6. hete, péntek – Jn 16,20-23
Mi ad nekünk erőt és vigasztalást a szenvedéseinkben?
A fájdalmak a földi életünk részei. A biológiai és a lelki életben ezek egyrészt jelzésértékűek, másrészt kiiktathatatlanok. Sőt még a lelki, illetve a szellemi fejlődés sincs vajúdás nélkül. Ezért a fájdalmaknak nem a megszüntetésére, hanem az okaira, valamint a céljaira szükséges fordítanunk a figyelmünket. Ha az okok megszüntethetőek, vagy legalább enyhíthetőek, akkor erre szükséges törekednünk, mert ezzel a fájdalom is enyhülhet, megszűnhet.
Jézus az ő szenvedését a szülő asszony vajúdásához hasonlította. A fájdalomnak, és az örömnek a mély összetartozása sehol sem olyan nyilvánvaló, mint éppen a szülésnél. A mi születésünkkor is édesanyánk fájdalma, illetve öröme volt a kapu, amelyen át a világba léptünk.
Jézus valószínűleg azért vette észre a szülés kínját szeretetből vállaló anyák fájdalmát, valamint a szeretetből vállalt szenvedés örömét, mert férfi létére valami ehhez hasonlót élt át maga is. A szenvedéséről ugyanazzal a fordulattal beszélt, amellyel a szülés eseményét fölidézte. A kánai menyegzőn azt mondta: „még nem jött el az én órám” (Jn 2,4). Az utolsó vacsorán pedig azt, hogy: „elérkezett az óra” (Jn 17,1).
A fájdalomnak, az örömnek, valamint a szeretetnek ez az egybefonódó hármassága az Egyház jövőjét, illetve a mi jelenünket mutatja be. Minden bajunkban szükséges tudnunk, hogy nem értelmetlenül szakad ránk a fájdalom vagy a megpróbáltatás.
A szülő asszonnyal kapcsolatos hasonlat arra is felhívja a figyelmet, hogy a Krisztus által közénk áradó élet is vajúdással jár. Maga az egyházi közösség is az anyaság fájdalmait szenvedi, hogy aztán anyaként örülhessen az új életnek, amely szenvedésekkel teli sorsából fakad. Ezért a vajúdó szülőanya hasonlata nem csupán a szenvedő Jézusra, valamint a kereszthalál egyetlen történeti tényére vonatkozik, hanem a tanítványok közösségére, sőt a Krisztus szenvedésével egyesült hívőseregre, az Egyház egész történelmére is.
A szülő asszonyról vett hasonlat vonatkozik a mi életünkre is. Ránk is érvényes, amit Jézus mondott: „ti is most szomorkodtok”. Akkor tudjuk a megpróbáltatásokat igazán örömmel hordozni, ha az örök élet jutalmára gondolunk. A „viszontlátlak titeket” már erre utal. Az az öröm tökéletes boldogság lesz, mert nem fenyegeti az elvesztés nyugtalansága: „örömeteket senki sem veszi el többé tőletek”.
Az igazi szomorúság oka, az Istentől távoli élet állapota. Az igazi öröm forrása pedig, hogy Isten közelségében élünk, valamint az, hogy a szenvedéseink vállalásával egyre jobban együtt lehetünk Jézussal.
Pál apostol írta, hogy: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik” (Kol 1,24).