Május 24. Az Assisi Szent Ferenc bazilika fölszentelése Jel 21,1-5; Jn 10,22-30
Igyekszünk-e templommá lenni?
Ferenc testvér 1226. október 3-án este költözött az örökkévalóságba. Már másfél év múlva szentté avatták. A tiszteletére Assisiben épített templom alapkövét rögtön a szentté avatást követő napon (1228. május 28-án) IX. Gergely pápa helyezte el. Az építkezés azután 25 évig tartott. Az ünnepélyes felszentelést 1253. május 25-én IV. Ince pápa végezte. Ekkor hozták át a Szent György templomból Szent Ferenc földi maradványait.
Ferenc számára nagyon fontosak voltak a templomok, mint az Istennel, illetve az egymással való találkozásoknak, az Istennel való együttléteknek a színhelyei. Társaival együtt főleg a templomokban hallotta meg az Úr szavát. Az evangéliumos könyv háromszori felnyitásával Ferenc első társai bizalommal fogadták el, hogy számukra milyen életformát jelölt ki a Szentlélek.
Ferenc, aki minden erejével Krisztushoz akart tartozni, mélyen a szívébe véste, hogy azok tartoznak Jézushoz, akik figyelmesen hallgatják, valamint megtartják az ő szavát. Jézus mondta, hogy: „juhaim hallgatnak szavamra, … ők követnek engem” (Jn 10,27).
Mindig szükséges figyelnünk arra, hogy Jézus mit akar személyesen nekünk mondani, illetve hogyan sikerült azt életté váltanunk!
Elsősorban a Jézus iránti feltétlen bizalom szükséges ahhoz, hogy meghalljuk az ő szavát. Aki nem készségesen hallgatja (vagyis nem akarja követni Jézus tanítását), az nem fogja felismerni, amikor Ő szól hozzánk. Ha minden eseményben, minden élethelyzetben, de különösen a döntéshelyzetekben Rá figyelünk, akkor Ferenchez hasonlóan egyre világosabban, egyre határozottabban fogjuk hallani, valamint megismerni Jézus hangját.
Sok minden nyugtalaníthat minket, amelyek miatt nem jutnak el hozzánk Jézus szavai. Pedig „csak egy a szükséges” (Lk 10,42). Mégpedig az, hogy megtaláljuk a végső célunk eléréséhez megfelelő életet.
Jézus megfogalmazása szerint életünk célja az Atya, a Hozzá vezető út pedig Ő maga. Önmagáról mondta, hogy: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” (Jn 14,6). Jézus nagyon sokszor hívja fel a figyelmet arra, hogy maradjunk Vele személyes, bensőséges kapcsolatban. A hit által Ő él bennünk. Pál apostol írja: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Hozzátehetjük, hogy az Atyával és a Szentlélekkel együtt. Ennek gyümölcsei közül az a legfontosabb, hogy Jézusnak az a szeretete éljen a szívünkben, amellyel az Atya szereti Őt, Ő pedig az Atyát.
A templom lényegéhez hozzátartozik, hogy benne áldozatokat mutatnak be. Ezért minden szentmise akkor válik számunkra is szentmise-áldozattá, ha a magunk személyes áldozatait is az oltárra helyezzük. Így lesz minden szentmise mindnyájunk közös áldozatává, a templom pedig közös templomunkká.