Nagyböjt 2. vasárnapja – Lk 9,28-36.
Tudjuk-e, hogy mire választott ki minket Isten?
A múlt vasárnapi megkísértés hegye után ma Jézus minket is meghív három kedves tanítványával együtt a színeváltozásának a hegyére.
A mai vasárnap evangéliumában az a tetőpont, amikor megszólal az Atya: „Ez az én választott fiam, őt hallgassátok!” Ezt nem Jézusnak mondja, nem Őt szólította meg, hogy „Te vagy az én szeretett Fiam” (mint Lukács Lk 3,2-ben), hanem a tanítványoknak, illetve nekünk is. Arra választotta ki Őt, hogy a tanítónk legyen, minket pedig arra, hogy legyünk az Ő tanítványai: „Őt hallgassátok!”.
Ezt megelőzően az Atya még másra is kiválasztotta Jézust. Mózessel és Illéssel „haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie.” Tehát arra is kiválasztotta Őt az Atya, hogy szenvedéssel teli halállal váltson meg minket, így dicsőüljön meg, így szerezze meg nekünk is az örök dicsőséget. Ezt is szükséges elfogadnunk, illetve megtanulnunk Tőle.
Nemzetünk számára fontos üzenete van az Urunk színeváltozására való emlékezésnek. III. Kallixtusz pápa ugyanis az 1456. évi nándorfehérvári diadal emlékére Urunk színeváltozásának ünnepét nekünk, magyaroknak szóló üzenet hordozójává tette. 1456 óta arra választott ki minket az Isten, hogy a kereszténység védőbástyája legyünk. Ennek a tudata élt bennünk akkor, amikor a muzulmán törököket legyőztük, valamint ezzel megvédtük a keresztény Európát. Azóta eltelt több mint 300 év. Vajon megmaradt-e a küldetéstudatunk Európa sorsáért?
De gondolkozzunk el azon, hogy a Tábor hegyi eseménnyel még mire szeretne megtanítani minket Jézus! Arra, hogy az Atya nekünk is részt akar adni az ő dicsőségében. De a dicsőségbe vezető út számunkra is Jézus útja. Nekünk is sok szenvedésen keresztül lehet csupán bemenni Isten dicsőségébe. Az üdvösség ára a szenvedés. Nincsen Krisztus kereszt nélkül, ugyanakkor örök boldogság (boldog jövő) sincs Krisztus nélkül. Krisztus nélkül a szenvedésnek sincs értelme.
Életünk során olykor mi is kerülünk olyan lelkiállapotba, amikor tehetetlennek érezzük magunkat. Ezekben a reménytelenséggel teli órákban nem lehet más reményünk, csupán Krisztus. Egyedül az ő tanítását követve remélhetjük földi boldogulásunkat. De a legfontosabb, hogy csupán Krisztus tud üdvözíteni minket! Ezért a szenvedéstől, valamint a haláltól való félelmünket váltsa fel a feltámadás, illetve az örök élet bizonyossága!
Jézus arra választott ki minket, azért hívott minket ide, már nem a Tábor hegyére, hanem a Golgota hegyére, a szentmisére, hogy részünk legyen az ő dicsőségének szemlélésében, egykor pedig majd az ő dicsőségében. Ez egyben az áldozatos szeretetre való meghívásunkat is jelenti, ahogy a szentmisében imádkozzuk: „hogy mi is Istennek szentelt örök áldozattá váljunk”, mindnyájunk üdvössége érdekében.