Évközi 22. vasárnap – Mtörv 4,1-8; Jak 1,17-27; A szertartásaink ennek a tudatosítására Mk 7,1-23
Vigyázunk-e szívünk tisztaságára?
A vallásos zsidók már évszázadokkal Jézus kora előtt megtapasztalták, hogy erősen szennyezett környezetben élnek. Ezért az ószövetségi zsidó vallásban a törvényeknek és szertartásoknak három fontos csoportja volt, a templommal, az Úr Napjának megünneplésével, valamint a vallásos tisztasággal kapcsolatos előírások. Mózes Törvénykönyvének mai részlete is írja, hogy a zsidók büszkék voltak a törvényeikre, a hagyományaikra, legfőképpen pedig arra, hogy az Isten közel van hozzájuk.
Augusztus 20-án minden évben mi is hallhatjuk a szentmise olvasmányában a Példabeszédek könyvének a felhívását: „Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert belőle indul ki az élet.” (Péld. 4,23) .
A mai evangéliumi részlet beszámol arról, hogy „a farizeusok és általában a zsidók nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyékig, így tartják meg az ősök hagyományait. És ha piacról jönnek, addig nem esznek, mígmeg nem mosakszanak. És még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak: így például a poharak, korsók, rézedények leöblítéséhez.”
Jézus korára azonban ezek a zsidó szertartások kiüresedtek. Ezért mondta Jézus a hagyományokat gondosan megtartó, de az Isten parancsait kijátszó képmutatóknak (Izaiás próféta szavait idézve): „Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem.” Felhívta a csupán külsőséges, rituális tisztasági hagyományokat megtartó kortársainak a figyelmét arra, hogy a szívből származik minden rossz gondolat és cselekedet. Ez a sok rossz mind belülről az ember szívéből származik, ez teszi tisztátalanná az embert. Ezért a külsőséges vallásosság nem ér semmit a szív átalakulása nélkül.
Hozzánk szent Fiában még közelebb került az Isten, mint az ószövetségi zsidó néphez, hiszen nemcsak köztünk, hanem bennünk van. A szertartásaink ennek a tudatosítására szolgálnak. Nagyon szívleljük meg Jakab apostol felhívását: „A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg”.
Nagy szükségünk van hagyományokra, illetve a szertartásokra. Ezek az életünk segítői, valamint megőrzői. Lehetnek szép, valamint nagy elhatározásaink, de ezek nem lesznek hosszú életűek, ha nem kötjük őket keretekhez, szertartásokhoz. Vigyázzunk azonban arra, hogy ezek nehogy kiüresedjenek!
A keresztvetéstől kezdve minden vallásos gyakorlatunkat szükséges ápolnunk, különösen a lelki létminimumot jelentő mindennapi két fontos pillérünket (a reggeli és az esti imát)! A vasárnapi szentmise is csak akkor lesz legfőbb erőforrásunk, ha az ige asztaláról mindig elvesszük a magunk táplálékát, valamint ebből élünk. Az Eucharisztia asztaláról pedig úgy vegyük magunkhoz Krisztus Testét, hogy erőt, illetve kedvet kapjunk az áldozatos szeretetre!
Minden szertartásunknak az a célja, hogy egyre jobban tudatosítsák, illetve erősítsék bennünk a Szentháromsággal való személyes kapcsolatunkat, hogy azok egyre élőbbek legyenek életünkben.