Évközi 30. vasárnap A – Mt 22,34-40
Igyekszünk-e egyre jobban szeretni Istent, önmagunkat, illetve embertársainkat?
Jézus a törvénytudó kérdésére adott válaszában az első helyre az istenszeretet parancsát tette, de hozzákapcsolta az emberszeretet parancsát is. Ugyanis nem lehet szeretni Istent, ha nem szeretjük az embereket, illetve fordítva. De Jézus válasza a helyes önszeretet parancsát is magában foglalja! Mert a felebaráti szeretet mércéjének önmagunkat teszi meg: „szeresd felebarátodat, mint saját magadat”. Aki nem szereti helyesen önmagát, az nem tud helyesen szeretni másokat sem! A főparancs tehát a szeretetnek nemcsak kettős, hanem a hármas parancsát foglalja magában. Szükséges elfogadni magunkat, hogy Isten ilyennek teremtett, ilyennek szeret minket, amilyenek vagyunk, embertársainkat pedig ugyanígy.
Jézus az utolsó vacsorán tovább tökéletesítette a szeretet parancsát: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket” (Jn 15,9). Majd folytatta: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket” (Jn 15,12). Ez egyedül a Szentlélek által lehetséges, hiszen az Atya és a Fiú is a Szentlélekben szeretik egymást. Általa tudunk egyre személyesebb szeretetkapcsolatra jutni külön-külön mindhárom isteni Személlyel, valamint egymással is.
Nem tudunk szeretni semmit és senkit, ha előbb nem ismertük meg! Mindkettőnek folyamatosan növekednie szükséges, különben egyre gyengül az ismeretünk, valamint a szeretetünk.
Mi, idősebbek a múlt század közepén úgy tanultuk a Hamvas-féle katekizmus alapján, hogy: „Avégett vagyunk a világon, hogy Istent egyre jobban megismerjük, egyre jobban szeressük és szolgáljuk, és ez által üdvözüljünk”. Ugyanígy napról-napra szükséges egyre jobban ismernünk, illetve szeretnünk azokat, akikkel együtt élünk, rájuk figyelve, velük törődve, őket szolgálva.
Az istenszeretethez hasonlóan a helyes felebaráti szeretet alapja is a kölcsönös megismerés, az adás, valamint az elfogadás, telve jóakarattal, türelemmel, tapintattal.
Ismételten szükséges feltennünk magunknak azokat a kérdéseket, hogy mit teszünk meg szeretteinkét? Mit nem teszünk meg értük, vagy nekik? Nem teszünk-e olyat, amit a másik nem szeretne? Azt is szükséges megtanulnunk, hogy ne csak ideig-óráig, ne csak addig szeressünk, amíg könnyű, ne csak félig-meddig, hanem teljes szívünkből, minden képességünkkel, egyre jobban szeressünk.
Figyeljünk mindig a Szentlélekre, hogyan szükséges szeretnünk Istent, magunkat és embertársainkat! Működjünk együtt a Szentlélekkel, valamint Jézussal, mert nélkülük semmire sem megyünk (szeretni pedig egyáltalán nem is tudunk)! Velük együttműködve törekedjünk arra, hogy szeretetünkből fakadó szolgálatunk egyre növekedjen, tökéletesedjen, hogy ez által üdvözüljünk! Segítsük embertársainkat is eljutni az üdvösségre!