Évközi 14. vasárnap – Ez 2,2-5; 2Kor 12,7-10; Mk 6,1-6
Hittel fogadjuk-e Jézus tanítását, valamint követjük-e azt?
Hisszük-e, hogy Isten bennünk akar élni? Befogadjuk-e?
Jézus nyilvános működésének megkezdése után (immár mint híressé vált tanító) tért vissza városába, ahol nevelkedett. Szombaton a zsinagógában olyan emberek hallgatták, akik látták Őt gyermekként, ifjúként, aztán feltűnés nélkül dolgozó felnőtt férfiként. Ezzel együtt ismerték azt az emberi közeget is, amelyben felnőtt, azokat a személyeket, akik egyéni életének a családi, rokoni, baráti hátterét jelentették.
Amióta Jézus elment, eltelt néhány hónap. Amikor a názáreti zsinagógában rokonai, ismerősei elé állt, csodálkozást, sőt döbbenetet váltott ki: „Nem az ács ez…?”. Előző ismereteik, előítéleteik, elvárásaik megakadályozták őket abban, hogy elhiggyék Jézusnak, hogy az Úr lelke van rajta.
Lukács evangélista is beszámolt Jézus názáreti kudarcáról. Leírta, hogy „mind haragra gerjedtek a zsinagógában. Felpattantak, kiűzték a városon kívülre, majd fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák.” (Lk 4, 28-29)
Ahogyan Jézust el akarták hallgattatni, sőt el akarták pusztítani, amit végül a gyalázatos keresztre feszítéssel meg is tettek, úgy akarják ma is, valamint a világ végéig mindig elhallgattatni azokat, akik Istenről, vagy éppen az Ő tanításáról beszélnek. Jézus személye, valamint tanítása sokszor ütközik ellenállásba, főleg azokban a korszakokban, amelyekre erkölcsi hanyatlás a jellemző.
Minden életkorra (sőt minden korszakra) érvényes Jézus megállapítása, hogy „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8).
A múlt vasárnapi evangéliumban a hit szó kétszer jelent meg (vö. Mk 5,34.36). A vérfolyásos asszony, illetve Jairus megtapasztalták a szabadítást, mert hittek. Jézus hazájában éppen a hit hiányzik. Ez a szó egyetlen egyszer jelenik meg a történet végén, ám negatív értelemben. Jézus csodálkozik hitetlenségükön, hitük hiányán.
A legsúlyosabb betegség a hit hiánya. A hit mindig befogadó készséget kíván az embertől. Ugyanakkor állandóan szükséges mélyíteni a hitünket. Nem elég hinni a régi Jézusban, hiszen teljesen soha nem lehet Őt megismerni. Az ő ismeretében szükséges állandóan előbbre haladnunk. A hit folyton születő, élő valóság. Nem elég egyszer megismerni Jézust. Ha mindennap egyre jobban megismerjük, akkor egyre jobban megszeretjük Őt.
Előfordulhat, hogy olykor nem értjük, vagy mi is kemény beszédnek tartjuk az ő tanítását. A mi előítéleteink, valamint elvárásaink is akadályozhatnak minket abban, hogy Jézus tanítását hittel elfogadjuk, illetve kövessük. Ilyenkor nekünk is fölteszi a kérdést, mint annak idején Kafarnaumban: „Ti is el akartok menni?” (Jn 6,67). Péterrel válaszoljuk: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás” (Jn 6,68).
Nem elég Őt, valamint a tanítását megismerni. Az ő tanítása szerint szükséges alakítanunk életünket, hogy Ő legyen életünk Ura. Fogadjuk be Őt, működjünk együtt Vele, soha nem feledve, amit mondott, hogy „nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5)