Húsvét 3. vasárnapja – 1Pét 1,17-21; Lk 24,13-35
Jézus feltámadásának melyek a legértékesebb ajándékai?
Felsorolni is nehéz, hogy Jézus feltámadásának melyek a legértékesebb ajándékai számunkra.
Pál apostol szerint „Ha Krisztus nem támadt (volna) fel, akkor hiábavaló (lenne) a hitetek” (1Kor 15,14). Hozzátehetjük, hogy ha nincs feltámadás, akkor nincs miben reménykedni, akkor értelmetlen az áldozatos szeretet, minden szenvedés. De Ő feltámadt, első ajándékként megadta az apostoloknak a Szentlelket, Vele 
együtt pedig azt a hatalmat, hogy megbocsáthatják bűneinket. Húsvét többi ajándékai között talán a legjobban az érintheti meg a szívünket, hogy a feltámadott Krisztus személyesen velünk lehet.
Jézus már a nagycsütörtöki búcsúbeszédében azt mondja az Atyának, hogy: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol vagyok” (Jn 17,24). Az is meglepő, amikor a kereszten függve a jobb lator kérésére így válaszol: „még ma velem leszel” (Lk 23,43). A feltámadási szertartás csúcspontja pedig az, amikor a szent sír megnyitása után a pap (Krisztus feltámadott testét a monstranciában kezében tartva) azt énekli, hogy: „Feltámadtam, és újból veled vagyok”.
A mai vasárnap szentleckéjében Péter apostol úgy fogalmaz, hogy ez a földi életünk állandó úton levés, vagyis a földi zarándoklásunk idejét éljük. De vándorlásunkban Isten nem hagy magunkra minket. Isten Fia értünk lett emberré, értünk feszítették keresztre, meghalt, eltemették, de harmadnapra halottaiból feltámadott, azért, hogy égi hazánk felé vezető utunkon „vándorlásunk társa” lehessen.
Olykor megeshet, hogy elborítanak minket a nyugtalanító, szomorú gondolataink, esetleg csalódásaink, vagy reményvesztett állapotba jutunk. Ilyenkor örömtelenül, elkeseredetten járjuk utunkat, vagy magunkba roskadva bezárkózunk. Elfelejthetjük, hogy Krisztus mindig velünk van, Ő szeret minket. Ő a mi reményünk.
Az emmauszi tanítványok csupán akkor tudtak megszabadulni a reménytelenség állapotából, amikor megértették, hogy a szenvedés vállalása elkerülhetetlen. Ennek elfogadása nyomán lángra gyulladt a szívük, föltámadt bennük az a vágy, hogy Jézussal együtt maradhassanak. Ezt ki is mondták: „Maradj velünk!” Jézus szívesen teljesítette a kérésüket, hiszen ez volt az ő szíve vágya is. Igaz, hogy azután eltűnt előlük, de ott maradt a kenyér színe alatt. Teljesen rábízhatjuk magunkat.
Jézus az Eucharisztia szentségével megtalálta a módját annak, hogy érzékelhetően velünk maradjon mindig. Ő azt szeretné, ha megtanulnánk felismerni Őt ott, amit jelenléte helyéül választott: az Igében, valamint az Eucharisztiában. Ő mindig jelen van a mi számunkra, mert örök szeretettel szeret minket. Rábízhatjuk magunkat. Népdalunk szavaival is üzeni nekünk: „Akkor jussak én eszedbe, mikor kenyér a kezedbe…” Minden étkezés előtti imánkban is kérjük: „Jöjj el, Jézus, légy vendégünk!”.